Nem tudom, hogy mióta érdekel a grafológia. Azt hiszem, ezt az érdeklődést is (az érdeklődésekkel ez már csak így szokott lenni) a hiúság indította el. Vagyis hogy már kisgyerekkoromban mindenki, aki meglátta az írásképemet, fölkiáltott: Egy-Fiú-És-Ilyen-Szépen-Ír! Teljesen nyilvánvaló (mindenki tudja ezt, aki már elkövette maga ellen azt a merényletet, hogy tanításra adja a fejét), hogy minden dicséret legalább kétélű. Mint ahogy minden elmarasztalás is. De arra tökéletesen alkalmas lehet, hogy az ember elgondolkozzon. Hiszen a fönti mondat egy csomó olyasmit implikál, ami egyáltalán nem magától értetődő. Nemcsak azt, hogy "a fiúk általában rondán írnak", hanem azt is, hogy az íráskép valamiféle viszonyban van azzal, aki ír. Márpedig éppen ez az implikáció a grafológia tudományának alaptézise.

Mert hogy tudományról van szó, az kétségtelen. Az alapposztulátumot (hogy tehát a lelkét beleírja az ember a betűibe) természetesen nem kell elfogadni. Ez azonban minden tudomány esetében így van. Számos olyan civilizáció ismeretes a világon, amely a hagyományosabb tudományok alapfeltevéseit sem fogadja el. Soha nem a "valóságot" vizsgáljuk, mindig egy absztrakciót. Az orvos, aki méréseket végez az emberi szervezetről, ugyanúgy csak feltételezésekkel élhet, ugyanúgy a tapasztalatait mozgósítja, ugyanúgy alapfeltevésekkel él, ahogyan a grafológus. Ez az oka annak, hogy nem tudunk jósolni. Csak arról tudunk jóslatokat megfogalmazni, amit a magunk számára mint megvizsgálhatót elkerítettünk. Tudjuk például, hogy bizonyos betegségek esetén ez és ez szokott történni, ilyen és ilyen kórokozók jelennek meg a szervezetben, és ez ellen valóban föl is vehetjük a harcot. De a teljes élet összes folyamatát a tudomány nem tudja birtokba venni. Máskülönben nem is léteznének betegségek.

Ezen gondolkodtam ma a buszon utazva, miután elolvastam tegnap egy sarlatán könyvet a grafológiáról. Na most, ez megint olyasmi, amit hosszú lenne kifejteni. Mármint hogy miért sarlatán. (Általában ez az élet olyan, hogy a dolgokról nagyon nehéz beszélni.) Maradjunk annyiban, hogy bár sarlatán, mégiscsak érdekelt, és elolvastam. Pont olyan ostobaság egy bizonyítatlan konstrukciót eleve elutasítani, mint hinni benne.

Itt van például Shakespeare aláírása. A tézis szerint ebben az aláírásban Shakespeare egész lelke, minden színpompája, összes hatalmas drámája a maga ezerszempontú villódzásával benne van. Aki látta az aláírást, nem is fog ebben kételkedni. Valóban, ahogy ránéztem, azonnal eszembe jutott az a csodálatos tél, amikor egy vizsgára készülve elolvastam Shakespeare összes drámáját, valami olyan gyönyörűséggel, amilyet még az irodalom is ritkán ad. (Pedig a szerzőt addig nem is tartottam különösebben sokra, dehát kinek nincsenek előítéletei?) No de. Világos, hogy mi itt a probléma. A tyúk meg a tojás. Vajon akkor is ilyen asszociációkat ébreszt-e bennem az aláírás, ha nem tudom, hogy kié? Aligha. Azt hiszem, innentől kezdve tudomány valami: hogy tudunk-e vele jósolni. És meggyőződésem, hogy egy képzett (okleveles) grafológus az írásra nézve sok-sok olyasmit megállapítana az íróról (anélkül, hogy tudná, ki az), ami a mi legnagyobb ámulatunkra igazolná vissza a valóságot.

Nehezen írok erről, talán érződik is a stílusomon. Gondolatokról nagyon nehéz jól írni. (Nietzsche is ezt mondta.) Úgyhogy inkább egy élménnyel zárok. Amikor tanítottam, természetesen szenvedélyesen érdekelt minden tanítványom írásképe. Aztán egyszercsak belémvillant egy dilemma: vajon szabad-e egy pedagógusnak éppen ezzel szenvedélyesen foglalkoznia? Nem épp olyan-e ez, mint személyes viszonyt ápolni egy tanítvánnyal? Hiszen egy tanárnak soha nem a lelket, mindig a teljesítményt kell értékelnie. De hát hogyan lehet a teljesítményt teljesen leválasztani az egész emberről? Egyre erősebben érzékeltem magamban a dilemmát (amit megfogalmazni persze soha nem mertem, és most se merek), hogy a lélek egy bizonyos bonyolultsági foka fölött lehetetlenség tanítani, sőt talán élni is.