Előre akartam ezt bocsátani, mégpedig azért, mert ha őszinte önkritikával tekintek magamra, be kell vallanom, hogy világéletemben kiváló vizsgázótípus voltam. Amolyan igazi "jó tanuló", aki mindig pont annyit teljesít, amennyit kell. Gimnáziumban a dolgozataim többségét 90%-osra írtam meg, hiszen pont annyi volt az 5-ös ponthatára. Jól kezeltem a helyzetet, nem estem pánikba, ellenkezőleg: a veszélyérzet kihozta belőlem a maximumot.
Mennyien utáltak ezért. És mennyire oktalanul.
Mert mi is a közhely? Az, hogy a "jó tanuló" az szolgalélek. Az nem azt teszi, amit szeret, hanem azt, amit követelnek tőle. Voltaképpen képtelen a szeretetre, mert a "kötelesség" elvonja tőlünk a figyelmét. Nem szabad ember. Nyápic, esetlen, szánalmas, férfiatlan. (Ha lány az illető, akkor maga a nyálas dögunalom.)
De vajon igaza van-e a közhelynek? Semmiképp. Aki járt már iskolában, az tudja, hogy a rossz vagy közepes tanulók között legalább annyi a szolgalélek, mint a jó tanulók között. Hogy eleve ez az oppozíció téves, mert az erény mindenkinél másban mutatkozik meg. Hogy éppen a vizsgáztatás törvényeinek elfogadása, ily módon pedig saját kiszolgáltatottságunk és alacsonyabbrendűségünk elismerése, ha egy vizsgaeredményhez bármiféle lelki attribútumot hozzákapcsolunk.
Nyilvánvaló, hogy senki sem szereti, ha buzerálják. (Megtetszett ez a szó.) Ahhoz tényleg végletesen szolgalelkűnek kell lenni. Azt szeretjük, ha azt tehetjük, amit szeretnénk. Kinek mi. Kártya, foci, tévé, játék, láblógatás, semmittevés. Dehát meghalni sem szeretünk, mégis muszáj. Minden vizsgahelyzet (dolgozat, felelés, házidolgozat stb.) egy kis halál. A mi kultúránk így fogja föl a halált: vizsgaként. Valamiként, amit "meg kell csinálni". Pont ezért az életet is így fogja föl. Hiszen miből áll az élet(nek az a része, ami nem a miénk), ha nem vizsgákból? Folyton-folyvást értékelnek, nyálaznak, nyaggatnak, faggatnak, buzerálnak minket. Annak se jó, aki csinálja, sőt. De így kell, ez a kultúránk alapja, lázadni ellene annyi, mint az életünk ellen lázadni.
Lehetne másképp is? Persze. A halálhoz minden kultúrának eltérő a viszonya, ez a "teljesítményalapú" versenylét a mi nyugati (sőt, talán protestáns?) őrületünk. De megváltani ettől nem mi fogjuk a világot. Marad a gyomorgörcs.
Ma is vizsgáznom kellett, és borzalmasan éreztem magam. Össze kellett (volna) foglalnom, hogy miben is áll a lényegi különbség Freud és Lacan énfelfogása között. Belezavarodtam. Nem mintha nem ismerném Freudot (vagy Lacant), sőt. De ilyenkor nem is ez a lényeg. Természetesen 5-öst kaptam (hoztam a 90%-ot...), de tüske maradt bennem. Elmondtam ezt vizsgázótársamnak, aki kedvesen megvigasztalt: jaj már, ne légy ilyen zavarbajövőskislány, legfeljebb nem kaptál csillagos ötöst, és akkor mi van?
Mennyire igaza volt. És én még blogbejegyzést is írok erről.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mestersirály 2008.02.25. 20:33:01
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.26. 10:01:15
Ha a szokásos nagypofájúság beszélne belőlem, azt írnám, sokan irigyelnék a gondjaidat. De nem írok ilyet. Mert pontosan tudom, hogy kivülről nézve szinte minden gond apró-cseprő, belülről pedig egy hegy.
Remélem, nem veszed "leleplezésnek", de el kell áruljam, elég régóta (és egy vizsgáktól nem mentes helyről) ismerlek, de meg kell kérdeznem: ki utált Téged. Nem az a fajta "jótanuló" voltál, aki azért kapott jó jegyeket, mert behódolt az összes tanárnak, hanem mert Neked ez nem okozott problémát. Egyrészt, gondolom, képességeid miatt, másrészt meg, mert nem volt jobb dolgod, és az érdeklődés is fél siker. De szerintem legfeljebb nem törődtek Veled, minthogy utáltak volna. Az Egyetemről persze nem tudok nyilatkozni.
Én mindig jobban szerettem a vizsgaidőszakot, mint a szorgalmit. Nekem a szorgalmi szarakodás volt, az előadások többségére nem jártam be, mert teljesen fölöslegesnek ítéltem meg. Amit hasznosnak láttam, arra be is mentem. Ahogy a szemináriumokra is, mert ott igazi munka folyt, és nem egy önhitt öregember one-man-show-ja.
A vizsgára készülés volt a második legjobb dolog a főiskolán (a szakdolgozatírás az első). Az is igazi munka volt, versenyfutás az idővel. Eleinte nem tudta vizsgák előtt aludni, és nagyon izgultam, hogy minden simán menjen. A korrekt vizsgáztatókkal nem volt gondom. A szemetekkel szemben pedig én is "tisztességtelen" voltam. Jártam az óráikra, és emberileg igyekeztem kiismerni őket. A vizsgán már csak alakoskodott kicsit az ember az illető ízlése szerint, ez általában bejött.
Utólag én egyébként is feleslegesnek tartom a főiskolai éveket. Időpocsékolás volt, úgyhogy jobb túllenni rajta. (Semmi pénzért nem ülnék vissza a padba.)
pontilyen 2008.02.26. 14:13:48
Reckl_Amál: az "utálatba" beleértek egy cseppnyi iróniát, hiszen itt ugye nem elsősorban nem rólam van szó, hanem egy jelenségről. Hiszen Te is azt írod: "nem volt jobb dolgom" -- mi ez, ha nem lekezelés? [Személyes viszonyunktól maximálisan függetlenül. ;-)]
Úgy látom, nem igazán antennázod most, mi az én problémám. Persze, a versenyben mindig van valami jó, valami izgató. De az ember nem versenylónak SZÜLETIK.
Ha az ember munkanélküli lesz, pontosan az történik vele, mint a vizsgákon: megmérettetik, és elbukik. Meghökkent, hogy nem érted ennek tétjét.
Az egyetem lényege nem a vizsga, hanem a szeminárium, azaz a diszkusszió során történő ismeretszerzés. Nekem ezzel kapcsolatban (hál' Istennek) nagyon sok pozitív tapasztalatom is volt.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.26. 21:24:01
Ahogy írtam is, a strébereket nem szeretem. De nem azért, mert jó jegyeik vannak, hanem mert nem érdemlik meg a jó jegyeket.
Ha azt gondolod, hogy a munkanélküliség nem kísért majdnem minden nap nálam is, akkor tévedsz. Pedig lassan egy éve folyamatosan dolgozom, és mégis attól félek a legjobban, hogy kirúgnak. Pedig igazából nincs okom rá.
Az én főiskolámon semminek sem volt semmi igazi értelme. A szemináriumok egész ritkán voltak érdekesek, a vizsgaidőszakban legalább történt valami. Persze a helyzetet utáltam, de valahol izgatott is. Azzal szórakoztattam magam, hogy pszichológiai játszmának tekintettem a vizsgát.
A legtöbb interjún előre lehetett tudni, hogy van-e esélyem, vagy nincs. Ha volt, akkor lehetett kezdeni reménykedni. Túl nagy hatékonysággal nem szerepeltem az interjúkon, bár ott, ahol esélyt éreztem, egy kivételével fölvettek.
De lehet, hogy még mindig nem értem. :(
pontilyen 2008.02.26. 23:18:42
A szabadság egyébként -- pont most olvastam -- annak a tudata, hogy a szabadság elveszíthető. Magyarán az ember feje fölött mindig ott van a megmérettetés (vizsga, munkaelvesztés stb.) damoklész-kardja; ennek tudata nélkül maga a szabadság (önfeledt boldogsága) sem értelmezhető. Ezért nem értettem, hogyhogy lekicsenyelted az első hozzászólásodban ezt a problémakört.
A vizsgákat én is mindig pszichológiai játszmákként fogtam föl, ez különösen pszichológia-vizsgákon volt szórakoztató. (A tranzakcióanalízis óránkon videófelvételeken elemeztük önmagunkat, elképzeltük, kinek milyen szakma volna való. Mit gondolsz, mit mondott rólam a szemináriumvezető?...)*
*pszichoanalitikus :-))
mestersirály 2008.02.26. 23:59:21
"De megváltani ettől nem mi fogjuk a világot" Meg fogja valaki? És ha igen, hát ki lesz az? Mi jön ezután?
pontilyen 2008.02.27. 15:27:51
Lerombolni? A radikális társadalomformálások tapasztalata leginkább vérfürdőként jellemezhető. Nem hiszek abban, hogy az ilyen típusú változtatások fikarcnyit is jobbá tehetnék a világot. Sokkal több reményt táplálok a kontingens, véletlenszerű változások iránt. Ha egy világrend, a kultúrának valamely formája elviselhetetlenné teszi a benne való életet, akkor valamilyen trauma által úgyis meg fog változni. Valószínű persze, hogy az ilyen trauma sem következhet be temérdek áldozat nélkül (most egész konkrétan a globális felmelegedés lehetséges következményeire gondolok).
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.28. 10:21:10
Én kivonhatom magam a versenyből, de nem várhatom el mindenkitől, hogy megszüntesse a versenyt, mert nekem nem tetszik.
Egyik barátom sosem akar nyerni a társasjáték szabályai szerint. Mindig kieszel magának egy célt. (Rizikóban például mindig elfoglalja Angliát, és odatelepíti a világ legerősebb hadseregét. Csatákat csak azért vív, hogy a kártyák segítségével még több harcoshoz jusson.) Győzni, eredeti értelemben nem fog, de jól érzi magát. Mi néha mosolygunk ezen, de ettől még játszunk vele.
Szerintem ez a játékon kívül is alkalmazható. Én például elengedem a buszt, ha nem tudok kényelmesen utazni.
De például arról is leszoktam, hogy mindig enyém legyen az utolsó szó. Jelen blog szerzője győzött meg, hogy hülyékkel kár vitatkozni.
A szabadság úgysem értelmezhető kollektív fogalomként (legfeljebb jogilag, de az meg mindig gyanús), az egyén meg úgyis enged meg magának, amennyit megenged. A következményt pedig viselni kell.