Nem tudom, hogyan nevezzük. Mindegyik elnevezés félreérthető. Hívhatjuk boldogságnak, eufóriának, istenélménynek, megvilágosodásnak, szerelemnek, barátságnak, nirvánának, mennyek országának. Egy biztos: a legmagasabb rendű állapot, amelyben eddigi földi életem folyamán részem volt. A művészetek közül a szépirodalom és a zene képes arra, hogy megsejtessen belőle valamit. Egy nagyregény elolvasása után érezhetünk valami megközelítőleg hasonlót. Egy könnyűzenei koncert hozhat valamiképp közel hozzá.

Emmanuel Lévinas filozófiai tanulmányát, a Teljesség és Végtelen címűt kezdtem el olvasni, és végre valamiféle fogalmi kifejtését találtam annak az élménynek, amelyről csak beszélni lehet, de amelyről éppen beszélni nem lehet. A gondolatmenete végtelenül egyszerű, ugyanakkor végtelenül bonyolult, szóval, kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiknek affinitásuk van az olyan típusú nyelvezethez, amely (idézet jön) így beszél: "A transzcendencia filozófiáján innen, mely szerint az igazi út ott keresendő, ahová az ember az idelentből elillanva, a liturgikus, misztikus emelkedettség kitüntetett pillanataiban vagy a halálban jutna el, és az immanencia filozófiáján túl, melyben az ember a létet igazán akkor ragadná meg, amikor az egész "más" (a háborús ok) az Ugyanaz által bekebelezve a történelem végpontján ködbe veszne, a magunk részéről a földi létezés, vagy ahogyan neveztük, az ökonómiai létezés zajlásán belül a Mással való viszony leírását javasoljuk, mely sohasem torkollik isteni vagy emberi teljességbe, és nem a történelem teljessé tétele, hanem a végtelen ideája." A látszat ellenére szó sincs arról, hogy valaki itt (ahogy egyik kedves tanárom fogalmazott) "lila ködben filozofálna": nagyon pontos és átgondolt gondolatmenettel van dolgunk, melyet természetesen egyáltalán nem egyszerű követni.

De a lényege talán világos. Ez pedig az, hogy mindazon túl, amit mi emberként föl tudunk fogni és meg tudunk ismerni, létezik egy Másik, a Végtelen, amelyet lényege szerint sohasem birtokolhatunk. Ez a Másik nem valamiféle misztikumként jelenik meg nekünk, hanem egy valóságos másik emberként, akit lényege szerint sohasem érthetünk meg, sohasem vehetünk birtokba. A beszélgetés során föltárulkozik az idegenség, a megismerhetetlenség és a végtelenség döbbenete. De csakis akkor, ha tiszteletben tartjuk a Másik másságát, ha nem akarjuk fölszívni magunkba, ha nem akarjuk birtokolni, ha nem "empatikusan" (értsd: zsarnokian) közelítünk hozzá, ha nem akarjuk "megérteni".

Volt egy időszak az életemben, amikor hosszú hónapokon át éreztem ezt a transzcendens boldogságot; aztán teljesen elfeledkeztem róla. Tegnap, olvasás közben, visszajött. A boldogság túlcsordulása ez, Lévinas Vágynak nevezi, egy lényege szerint elérhetetlen másik világ állandó jelenléte a létezésben. Nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy ne tűnjön zagyvaságnak.

Lévinas könyvének ugyanakkor az is tanulsága, hogy ez a világ (a Másik, a Végtelen) csak a beszédben (beszélgetésben) tárulhat föl. Hadd idézzem még egyszer a szerzőt, miféle beszédről is van nála szó: "Olyan beszéd tehát, amely nem egy előregyártott belső logika lefolyása, hanem az igazság konstitúciója a gondolkodók küzdelme során, a szabadság minden kockázatával. A nyelvi kapcsolat feltételezi a transzcendenciát, a radikális elkülönülést, a beszélgetőtársak idegenségét, a Más feltárulkozását előttem. Másképpen mondva, a nyelv ott szólal meg, ahol hiányzik a viszonyban állók közössége, ahol hiányzik vagy ahol elő kell állnia a közös síknak. A nyelv ebbe a transzcendenciába helyeződik. A Beszéd így egy abszolút idegen dolog tapasztalata, tiszta "megismerés" vagy "tapasztalat", a megdöbbenés traumája".