1. Robert Musil, a XX. század egyik legnagyobb írója, 1913-ban, azaz 33 évesen a következőket írta:

Régebben sosem érdekelt a politika. A politizáló ember, ha képviselő, ha miniszter, olyan volt nekem, mint házam szolgaszemélyzetének tagja, akinek az élet közömbös dolgaival kell törődnie; hogy ne lepjen be mindent a por, hogy időre asztalon álljon az étel. Természetesen ugyanolyan hitványul teszi dolgát ez is, mint a többi alkalmazott, de amíg lehet, nem avatkozunk be. Ha olykor politikai párt programját olvastam, netán parlamenti beszédeket, csak megerősítettek felfogásomban, hogy itt igencsak alárendelt emberi tevékkenységről van szó, melynek végképp nem engedhető meg, hogy megmozgasson minket. Mindennek a mélyén ott volt azonban egy régi előítélet -- bennem. Nem tudom, mióta élt bennem, azt se, mely néven nevezzem. Nekem a mi világunk tetszett. [...] Hadd nevezzem nevén, mi volt ez: konzervatív anarchista voltam.

Azt a gondolatot, melynek révén mindez megváltozott, meglehet, nevetségesnek találják majd. Rövid és egyszerű: Te már azzal -- súgta nekem ez --, amit akarnál, a demokrácia teremtménye vagy, és a jövő csak a fokozottabb és tisztább demokrácia révén érhető el.

2. Élénken él az emlékezetemben (azt hiszem, nem is fogom sohasem elfelejteni) Orbán Viktor és Medgyessy Péter 2002-es vitája. A fő vitapont az volt közöttük, hogy a jövőben a gazdasági növekedés öt, avagy hét százalékos legyen. Hogy melyik lenne jobb. Az államkassza tele volt, a gazdaság (akkor tényleg) dübörgött; senki sem vitatta ezt.

Mindössze hat év telt el. Nem volt a világban semmiféle válság, Európa gazdasága töretlenül és egyenletesen növekedett, az EU új tagállamai nagyrészt bevezették az eurót, hatalmas fejlődésnek indultak; Magyarországon pedig: a gazdaság teljesen leállt, az államadósság magasabb, mint Kádár idejében, a közbiztonság állapota tragikus, a munkanélküliség egyre nő, és senki nem arról beszél, hogy 5 vagy 7, hanem hogy hogyan ússzuk meg élve a következő hónapot. Semmi nem változott meg, csak a kormány.

3. Hasonlattal. Tegyük fel, hogy egy focicsapat az egyik pontvadászatban harmadik helyen végez, a vezetőség azonban többet akar, kirúgja az edzőt, jöjjön egy új, hogy azzal bajnokok lehessünk. Az új edzővel a csapat folyamatosan szenvedi el a kínosabbnál kínosabb vereségeket (legutóbb egy orosz csapat alázott minket 5-0-ra), az edző összevész a játékosokkal, akik egyre durvább kirohanásokra ragadtatják magukat, visszacsúsztunk a tökutolsó helyre, fenyeget a kiesés. Összeül az elnökség, hogy mi lenne a megoldás. Fölmerül, hogy talán az edző a hibás, le kellene váltani. Igen ám, de megjelenik az igen komoly ellenérv: ez az edző 4-4-2-ben játszatja a csapatot, aki meg jönne helyette, az meg a 4-5-1-es szisztémát preferálja, az meg milyen korszerűtlen már. Jó, jó, kérdezzük meg a szakembereket, tényleg korszerűtlen-e. A szakemberek megosztottak a kérdésben; ki ezt mondja, ki azt. Európában játszanak ilyen meg olyan felállásban is. Következtetés: nem váltunk edzőt. Éljen a 4-4-2!

4. Néhány hónapja kilyukadt az egyik fogam. Utálok orvoshoz járni, de amióta vizitdíj van, már a gondolat is undorral tölt el. Olyan, mintha valami bűzlő féreg ólálkodna a rendelő mellett. Az emberek megalázásának szimbóluma van ott. Aki belegondol, nem juthat más következtetésre.

5. Hogy a népszavazás valószínűleg mégsem fog nyerni (eléggé), annak az az oka, hogy az emberek föladták. Már (?) nem hisznek abban, hogy a miniszter házuk "szolgaszemélyzetének tagja", akinek kötelessége azt tenni, amit mi mondunk neki. Épp ellenkezőleg, már régesrég lemondtak arról, hogy akaratuk és megbízottjaik között bármiféle kapcsolat létrejöjjön. Magyarország ma nem egy demokratikus hely, ami az emberek gondolkodását illeti démosz és hatalom viszonyáról.