Írhatnám trackbacknek egy korábbi bejegyzésemhez, de akkor talán (illetve bizonyosan!) kevésbé volna szem előtt. Akit érdekel az előzmény (a kommentekkel), annak gyorsan itt a link:

http://pontilyen.blog.hu/2008/03/01/a_legrosszindulatubb_szenvedely

Szóval, most fedeztem föl, hogy Nietzsche nem csupán elszórva, a későbbi aforizmái között ír a lustaságról, hanem az egyik korai "korszerűtlen elmélkedésének" az egyik középponti gondolata is ez. Onnan idézem a következőket:

De vajon mi készteti az embereket arra, hogy félje a szomszédját, hogy nyáj módjára gondolkodjék, cselekedjék, és ne örüljön saját magának? Egyeseket -- keveseket -- talán a szemérem. A legtöbbeket a kényelmesség, a tunyaság, magyarán a lustaságnak az a hajlama, melyről utazónk is szólott. Igaza van: az emberek még annál is lustábbak, mint amennyire félénkek, s jobbára épp azoktól a terhektől félnek, melyek a feltétlen becsületességgel és pőreséggel szakadnának rájuk. Egyedül a művészek gyűlölik ezt a lagymatag őgyelgést kikölcsönzött manírokkal és felvett véleményekkel, ők leplezik le a titkot, mindenki rossz lelkiismeretét, minden ember egyszeri csoda voltának elvét; nekik van merszük megmutatni az embert, aki izmainak minden rezdülésében önmaga, egymaga, sőt egyedüliségének e szigorú következetességében szép és megnézni való, új és hihetetlen, akár a természet bármely alkotása, és a legkevésbé sem unalmas. Ha a nagy gondolkodó megvetéssel illeti az embereket, akkor a lustaságukat veti meg: mert emiatt tűnnek gyári terméknek, jelentéktelennek, érintkezésre és okításra méltatlannak. Aki nem akar a tömeghez tartozni, annak csak fel kell hagynia a magával szembeni kényelmességgel; kövesse lelkiismeretét, mely azt kiáltja neki: "Légy önmagad! Mindaz, amit most teszel, gondolsz, kívánsz -- nem te vagy!"

Mindaz, amit most teszek, gondolok, kívánok -- nem én vagyok.