Nagyon ritkán lehet manapság emberekkel találkozni. Nietzsche átka, melyet a saját maga langyos kényelmébe beburkolózó, önálló véleménnyel és élettel nem rendelkező "modern" emberre szórt, úgy látszik, egyre aktuálisabb, egyre érthetőbb, egyre inkább célba talál. Annál jobban elszégyellhetjük magunkat, amikor kivételekre akadunk, akik a maguk szívós egyedülvalóságukban újra meg újra azt sugallják, hogy az önálló lét a jelenben is lehetséges. Ezen a héten két ilyen ember is meglepett engem a képernyőn át. Róluk lesz szó az alábbiakban.

Feldmár András

Róla már eddig is sok jót hallottam, azaz inkább olvastam. De élőben (azaz az arcával együtt) most láttam először. Pszichológus, vagyis lélekbúvár, a szó legjobb értelmében. Egy olyan valaki, akit szenvedélyesen érdekelnek az emberek. Nem véletlen, hogy a pszichiátriát a jelenlegi állapotában a boszorkányüldözés szellemi színvonalán állónak látja, amely képtelen számot vetni azzal a végtelenül egyszerű ténnyel, hogy minden ember különböző. Ha valaki egy kicsit többet (vagy kevesebbet) eszik, esetleg többet (vagy kevesebbet) alszik, mint a "normális ember" (értsd: a semmilyen ember), vagy aki egy kicsit szokatlan szokásokban leli kedvtelését, vagy akinek kicsit tágabb és szárnyalóbb a fantáziája a "normális embernél" (értsd: a semmilyen embernél), azt a pszichiátria betegnek nyilvánítja. Feldmár a maga csontsovány, ősz szakállú arcával grimaszolva, szemüvege mögül fürkészve a kérdező riporternőt, a maga kissé vontatott, de roppant barátságos és játékos hangszínével fejtette ki, hogy ő ezt a lelkekkel való kuruzslást mennyire veszedelmesnek tartja. Vegyük példának a depressziót. Feldmár hangot adott annak az igen egyszerű igazságnak, hogy "amikor valakinek nem hagyják elmondani a véleményét, akkor persze, hogy rosszul érzi magát". Ezt nevezi ma a pszichiátria depressziónak. És így tovább. Élmény volt hallgatni. Élmény volt látni, ahogy a legbutább kérdésekre is a legtermészetesebb, legüdítőbb, legemberibb naivitással (azaz bölcsen) válaszolt.

Gazsó Ferenc

Róla nem tudom, hogy bölcs-e. Nem is ez érdekelt benne. Ő egy MSZP-s politikus, de persze nem parlamenti képviselő; teljesen kívül áll mindazon a temérdek ostobaságon, amit pártja (is) nap mint nap az emberek fejébe töm. Arról beszélt, hogy ez az ország milyen állapotban van, az emberek hogyan élnek benne (egyáltalán: kik élnek benne), és hogy szerinte hogyan nézne ki egy szociáldemokrata politika. A szociáldemokrata politika szerinte a piaci viszonyok előidézte dinamizmus és az emberekben élő jóléti igények összeegyeztetési kísérlete volna. Ilyen átütő világosságot (fényt) talán még soha nem tapasztaltam a magyarországi politikában. Szociológus lévén adatokkal támasztotta alá, miben áll szerinte országunk jelenlegi nyomora. Fölösleges ezeket itt részleteznem; hadd emeljek ki csak egyetlen egyet: Magyarországon ma a munkaképes embereknek csupán 54%-a dolgozik. Elképesztő adat. Az emberek nem dolgoznak, nem azért, mert lusták, hanem mert nincsen munkahely. Magyarországon gyakorlatilag nem létezik gazdaság. Ami van (a multinacionális cégek), az nem forgatja vissza a profitját, és nem vesz részt vele a közteherviselésben. Ha elképzelünk egy ilyen országot (és nem is kell nagyon képzelődnünk, elég csak körülnéznünk), nemigen csodálkozunk majd azon, hogy az emberekben itt nincsen munkamorál, nincsen vállalkozókedv, nincsen felelősségérzet. Honnan is lehetne? Egyszóval, Gazsó úgy beszélt, ahogyan itt Magyarországon rajta kívül senki: szociáldemokrata létére szociáldemokrataként. Döbbenetes kivétel. Az ember hajlamos elhinni, hogy ilyesmi már nem is létezik.