Fölfedezzük magunknak a világhálót, ejtőzünk a blogok között, elolvassuk azt a temérdek zagyvaságot, amit összeírnak, összeírunk, és így művelődünk. Ez ma a kultúra. És tényleg. Aki e mondatomban lekezelő hangsúlyt érzett, gondoljon arra, hogy én most épp (pont) blogolok, tehát mindenekelőtt magamat kezeltem le. Ha lekezeltem valakit. Dehát épp most mondom, hogy nem lekezelek, hanem ámulok. Csoda ez, új világ, tök jó!
No de, mit is akarok én írni erről? Hát azt, hogy addig rendben, hogy olvasok, no de mikor, mit, hogyan, és hogy kommentelek-e. A komment a blogok szíve. Csak annyit akarok írni, hogy mikor és hol kommentelek, avagy még inkább azt, hogy hol nem.
Alapvetően három eset van, amikor semmi értelmét nem látom a kommentelésnek (nevezzük már magyarul: a beszólásnak).
1. A legsúlyosabb eset: ha túl sok a beszólás. Itt van például Tóta W. blogja. Izgató, provokatív, kellően hülye, kellően nem értek egyet vele, kellően érint. No de mit lehet tenni, ha 3244 beszólás már ott van? Először is végig kéne olvasni őket, hogy ne mondjunk olyat, amit már előttünk hatszázan. De kinek van erre ideje, agya, kapacitása? Harminc, negyven beszólást még jó is végigolvasni. Mondjuk, száz a határ. Afölött az egész már tök érdektelen. És akkor, ugye, a blog is az.
2. Kevésbé súlyos eset, ha maga a bejegyzés áll tőlem oly távol, és érzem oly butának, semmilyennek, üresnek, közhelyesnek, unalmasnak, provokációmentesnek, hogy ahhoz meg aztán nem is jut eszembe semmi. Egy idő után itt persze az olvasás aktusa is megszűnik. Elmegyek onnét.
3. A harmadik eset az, amikor észreveszem, hogy nem törődnek velem. Képzeljük el a helyzetet: agyidegeim minden erejét megfeszítem, beleölöm időmet, erőmet, egész műveltségemet (ez a legnehezebb) és összes nyelvtudásomat a kommentbe, és... várom a választ, visszanézek, egyszer, kétszer, háromszor, és... (na most egy emésztéssel kapcsolatos csúnya kifejezés jutott eszembe, de juszt se írom le) semmibe vesznek. No, az ilyen helyeket is szépen ott hagyom.
Érik az embert viszont igazán kellemes meglepetések is. Ilyen történt tegnap, amikor az egyik gyakorta indexcímlapos blogoló (az egyik kedvenc blogolóm) bejegyzésébe (!) foglalt. Aki nem hiszi, annak íme: http://killtheradical.blog.hu/2008/04/22/pistibacsinak_foldcsuszamlasilag
Jó, igen, a címben Pistibácsi szerepel, de mindjárt utána ott jövök én is, Csöncsön álnéven. Drága, nem? Egy biztos, visszatért az életkedvem, megláttam a napot, a derűt, és még az se izgatott (illetve dehogyisnem izgatott!), hogy valami épkézláb kommentet (beszólást) létre kell hoznom, mert hát hogy jönne az ki, hogy szó nélkül hagyjam az ateizmus propagálását. Hülye volnék.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.04.24. 09:55:37
Egyébként engem is zavar, hogy Tóta W-nél nincs értelme beírni. Régebben, mikor állandóan otthon voltam, sem futotta rá, hogy végigolvassam az összeset. Pedig ott annyira érdemes lenne vitatkozni, de 5000 emberrel nem lehet.
Én 4. pontba írnám azokat a blogokat, amelyeknél le vannak tiltva a kommentek. Volt egy kezdő blogger (már a nevére sem emlékszem), aki egész jó tv-kritikákat írt, de nem lehetett hozzászólni. Akkor meg minek?