Svájc megsiratása és Ausztria majdnem-megsiratása között hétköznapjaimban leginkább egy (mondjuk így) vizsgára készülök, és ahhoz olvasgatok. Gyöngyösi István (1629-1704) szövegeit, a Zrínyi-kortárs barokk eposz(?)íróéit, és csodálkozom a gyönyörtől. Persze, nem lehet akárki, akiről maga Kosztolányi Dezső is ilyen szépen emlékezik meg:

Gyöngyösi már a magyar nyelv mestere. Vagy helyesebben, Gyöngyösinek a magyar nyelv a mestere. Nem ront neki, hanem csínján, ravaszul erőszakoskodik vele. [...] Franciaországban már megalakult a Francia Akadémia, nálunk ő maga pótolt egy akadémiát. Bámulatosan öntudatos művész.

Pedig talán pont, hogy "akárki" volt, olyan kortársak között, akik nem voltak akárkik (Zrínyi, Wesselényi, Rákóczi, Kemény, Apafi stb.). Bő száz éven keresztül a magyar irodalmi félmúlt legnagyobb írójának tartották, mígnem megjelent a színen Kazinczy, és fölvilágosított mindenkit, hogy Zrínyi sokkal nagyobb. Majd jött Kölcsey, ezt megerősíteni; végül pedig Arany János, aki (egyébként megdöbbentően magas színvonalú) tanulmányokkal döntötte el a kérdést, Zrínyi javára, úgy tűnt, örökre. Gyöngyösiről ma már csak az tudhat, aki gyakran jár a Duna Plázába, vagy ott lakik a közelében.

Már egyetemi stúdiumaim alatt is gyanús volt, hogy ez egy nagy író lehet (már szép emlékezetű magyartanárom is fölhívta rá a figyelmünket), de most végképp (?) meggyőződtem róla. Indoklás: érzem olvasás közben, hogy irodalom történik velem. Hogy mi az irodalom? Erről vagy ír valaki egy több száz oldalas disszertációt, vagy olyan léha magyarázatokhoz folyamodik, mint most én, azaz hogy az irodalom az, amikor a mondandót legyőzi a nyelvi megformálás.

Gyöngyösit egyébként pont ezért szidták a 19. században. Hogy belefeledkezik a részletezésbe, és szétesik a kompozíciója. Hát szétesik. Essen. Bár a kortársai közül mindnek így szétesett volna... Kevesebb kompozíció, és több irodalom.

Én most naplót írok (nevezzük így), nem kritikát vagy könyvismertetést. Ezért megengedem magamnak, hogy csak részleteket idézzek Gyöngyösiből, olyanokat, melyek megfogtak. Olvasás közben találomra írtam ki néhányat magamnak, és most leírok egy-kettőt, hátha másoknak is megtetszik valamelyik.

Rögtön a kedvencem:

"De szerelem dolga isteni végezés, / S szűben az egekből fuvallott lélegzés, / Hová ez nem járul, olyan ott az szemzés, / Mint habok közt kormán nélkül az evezés."

Csodálatosan erős kép ez az utolsó sorbéli, szerintem.

Aztán:

"Néha személyében mintha nem volna vér, / Hol fejér s hol sárga halovánságot ér, / Néha pirost, fejírt s halovánt egybenvér, / Mint változó üdő, egyrűl más színre tér."

Színkavalkád, próbálnánk meg lefesteni. Az "egybenvér" egyszerűen gyönyörű!

Aztán egy iramos, lendületes, üldözős részlet:

"És az szarvas után sietnek szaporán, / Elmarad a Tacskó, s nyomozza csak porán, / Az agarak pedig utolérik korán, / És sebet is tésznek annak a tomporán."

Sebet tesznek a szarvas tomporán: nincs ebben valami humor?! (És akkor a hátul kullogó, poron nyomozó Tacskóról szót se szólva...)

Vagy egy másik bonyolult képiségű négysoros (avagy: ki van bent? ki van kint?):

"Mint ködben merült hold éjjeli homályban, / Bánkódik asszonya a gyászos cellában, / Mely a boldog idő kedvesen folytában / Oly volt, mint a víg nap virradó korában."

Végül pedig jöjjön egy kétségbeesett, kifejezetten Arany Jánost idéző helyzetkép, finoman burkolt történelemfilozófiával a 17. század Magyarországáról (ha akarom):

"Bíznánk, nincsen kihez; futnánk, nincsen hova; / Mennénk, nem mehetünk, sem ide, sem tova; / A veszedelemnek környül áradt tava, / Nyakunkon a fegyver, nem bocsát sohova."

A zsákutca léthelyzete. De még ebbe is humort csempész, azzal ugye, hogy ide sem, de tova sem. Idestova kétszázötven éve (legalábbis nyelvileg) aktuális sorok.