Hála Istennek, (majdnem) mindig úgy olvasok regényeket, hogy olvasás előtt semmit sem tudok róluk. Vagyis: majdnem semmit sem. Mert olyan regényt kézbe nem veszek, soha, amelyikről tényleg semmit sem tudok. Valamilyen ismert mozzanat, legalább az író neve, legalább egy utalás valahol egy recenzióban rá, legalább az, hogy megtetszik a címe, a borítója stb. stb., muszáj, hogy legyen. És ha van ilyen, akkor szemezni kezdek a könyvvel. Van, hogy aztán ez a szemezés évekig, sőt évtizedekig is eltart. De előbb-utóbb ezekből a szemezésekből -- azt hiszem -- menthetetlenül szerelem lesz.

Gondolván olvasóimra, nem akarok a Szerelem a kolera idején című regényről itt és most valamiféle elemzést írni. Aki olvasta, azzal szívesen elbeszélgetek a könyvről; aki viszont nem olvasta, azt csak bosszantana egy ilyen (esetleg poénokat is kifecsegő) cincálás. Azt írom le inkább, ami most, röviddel a regény elolvasása után, kimondásra vár bennem. Ha a mondandóm esetleg afféle elemzésre kezdene hasonlítani, akkor az semmi más, mint véletlen, avagy még inkább: szakmai ártalom. Szándékaim szerint itt naplót írok, nem tanulmányokat.

Először is egy teljesen személyes furcsaság: majdnem minden nagyregény olvasása közben fülembe kerül (nem tudom, honnan) egy dallam, amely aztán nem is tágít onnan, és a dallam szinte összekötődik bennem a regénnyel, noha amúgy egészen távol állnak egymástól. A Szerelem a kolera idején olvasása közben ez a dallam egy általános iskolában tanult magyar táncdalé volt, a következő szöveggel: "Hej, igazítsad jól a lábod, / tíz farsangja hogy már járod, / haj, dana danadana danadanadanajdom." Egészen a könyv végigolvasásáig nem értettem, hogy jött ez ide; de aztán megértettem. A "tíz farsangja" miatt: ez ugyanis valami mértéktelenséget jelöl. Képzeljünk el egy embert, aki tíz esztendeje táncol már, és még mindig nem hagyja abba! Ugye, kezdjük érezni, hogy itt valami őrületről lesz szó?

Ezt az őrületet a legkönnyebben szerelemnek nevezhetjük el. Gabriel García Márquez -- a szerző -- nem a Száz év magánnyal győzött meg, hogy nagy író, hanem most, végleg. A Száz év magány valamiféle véletlen; a magam részéről máig egy hatalmas talány. Valószínűleg a huszadik században írt legnagyobb regények egyike, de azt hiszem, egyszer majd újra el kell olvasnom, hogy igazán hasson rám. Ebben a másik műben azonban szinte kézzel fogható a zavar, amit a szöveg okoz. Nem tudjuk, hogy melyik szerelem az igazi; mert a regény elején egyből megjelenik vagy három. És természetesen mindegyik "a kolera idején". De aztán szép fokozatosan beindul az őrület.

A nagy regény: egy olyan hatalmas giccs, amelytől a szerző technikai tudása megóvja az olvasót. Megfigyeltem ezt minden hatalmas irodalmi műnél, Shakespeare-től Dosztojevszkijig, Goethétől Nádasig. A Szerelem a kolera idején majdnem egy óriási giccs. Azért nem az, mert a szerzője nagyon finoman összebonyolítja a szálakat, egy picit mindig visszalép, amikor túlzásokba esne (hogy igazán túlzásokba eshessen), és van humorérzéke. Így aztán az idő, amely a regényben telik, fokozatos töltődés, folyamatos öregedés, szépen lassan hömpölygő megőrülés.

Ha ez elemzés volna, nyilván a betegség szót használnám, hiszen a kolera, ugye, egy halálos betegség. De akkor beszélnem kellene a szöveg motívumhálójáról, és akkor bele kellene mennem a részletekbe. Maradjunk az őrületnél, amelyről természetesen kiderül, hogy az ember legvalóságosabb állapota.

A szerelem nem olyasmi, ami egyszer van, aztán elmúlik. Aki egyszer szerelmes volt, az mindig az is marad. Ez az egyik nagy "tanulság". (Nem "tanulság", hiszen eddig is tudtuk, hogy így van. Mondjuk inkább: ez a tudás az egyik hatalmas szellemi forrása a regénynek.) A másik pedig ennek a kitágítása: aki egyszer akar valamit, az meg is történik vele. Legfeljebb belehal. Számít ez?

Számít bármi is? Nyolcvaniksz évesen? Vagy huszoniksz évesen akár?

Minden hatalmas mű lényege a mértéktelenség. Az, hogy nincsenek majdnemek. Nincsen szemezés, elhajlás, racionalitás, "ésszerű, szerződéses viszony". Vagyis van; a hivatalokban, az irodákban, az üzleti és politikai életben. De kellenek a Szerelem a kolera idején-féle ágyúnaszád-regények, fülünkbe süvölteni, hogy nem az ilyesféle viszonyok teszik ki az élet lényegét.