Pekingben most már csak egyet kell aludni az olimpia nyitóünnepségéig. Kína (állami és sportvezetése) hét éve erre a napra vár. A mi számunkra elképzelhetetlen, hogy mi lehet most ott. Kína (élsportja) arra is készül, hogy az éremtáblázaton mindenkit maga mögé utasítson. Mindenkit, kivétel nélkül. A németeket, az oroszokat és -- ami a lényeg -- az Egyesült Államokat is. Elképzelhető, hogy ez meg is történik majd.

Természetesen, amikor csak tudom, nézni fogom az olimpiát. Ezzel világéletemben így voltam. Amikor csak tudtam, mindig néztem. Az 1980-as moszkvai olimpiát például egészen objektív okokból kifolyólag kellett kihagynom. 1984-ben nekünk, magyaroknak nem volt olimpia. De Szöulból már vannak emlékképeim. Tizenegy aranyat nyertünk.

És aztán 1992-ben Barcelonában megint tizenegyet.

Az az olimpia lett nekem az etalon. A 11 arany mellé 12 ezüst és 7 bronzérem volt a "termés", hosszú napokig (ez ma már szinte hihetetlen) ott voltunk az éremtáblázat legközvetlenebb élbolyában, és végül csak hét ország előzött meg minket: a "Független Államok Közössége", az Egyesült Államok, Németország, Kína, Kuba, Spanyolország (mint rendező), illetve Dél-Korea.

Ma már ez az eredmény elképzelhetetlen. A tizenegy arany is, de a nyolcadik hely végképp.

Egyszerűen elhúz mellettünk a világ, és képtelenség tartani a lépést. Van néhány ország, amelyet valószínűleg már sohasem tudunk ismét magunk mögé utasítani: Franciaország, Olaszország, Ausztrália, Hollandia, Lengyelország, Nagy-Britannia, Japán... Ezeknek az országoknak az államai (és cégei) elképesztő összegeket ölnek az élsportba, és a befektetés atombiztosan hozza meg az eredményeket. Mi, magyarok örülhetünk, ha legalább a húszból nem esünk ki középtávon, és nyugodt szívvel mondhatjuk ki, hogy az is igen nagy bravúr és megsüvegelendő teljesítmény lesz.

Valami nyilván föltűnik az olvasónak, amikor az "élboly" országait sorolom. Csupa nagyhatalomról, de legalábbis középhatalomról van szó. A világpolitikai viszonyokat többé-kevésbé leképezi az élsport. Mindig is leképezte. És mindig is "többé-kevésbé". A jó szereplés jelzés értékű. A kiugróan jól teljesítő országok (államai) akarnak valamit. Így volt ez 1936-ban, 1952-ben (Magyarország azon az olimpián harmadik lett az éremtáblázaton!) vagy 1992-ben is.

1992-ben Magyarország az olimpián kiugróan jól szerepelt. Nyilván, mert akart valamit. Nyilván Rákosi Magyarországa is akart valamit (például megszabadulni Rákositól), és nyilván Hitler Németországa is akart valamit (hinni, mindenáron).

1992. óta Magyarország nem akar semmit. Teljes az apátia. A szellemek világa kialudt, tél van és csend és hó és halál. Két, egymást kizáró politikai oldal fáradozik a másik elpusztításán, és a küzdelemben végülis nagyjából minden el is pusztult. Paradox módon csupán a másik oldal él (kinek melyik), sőt úgy tűnik, hogy egyre erősebb, egyre jobban kell gyűlölni.

Ha el tudnánk képzelni, hogy Kínában most mi lesz (ott) holnaptól, akkor nagyjából el tudnánk képzelni, milyen az, amikor egy ország minden tagja egyet akar. Persze ezt mi most el sem tudjuk képzelni. Hat aranynak (és egy, mondjuk, tizenhetedik helynek) is nagyon örülni fogunk.