2008. február 14-e, Valentin Nap, a szerelmesek napja. Ekkor kezdtem (vágtam?) bele ebbe a netnaplóba. Késő éjszaka, orrvérzéssel. Azóta (ezzel a mostanival együtt) kilencven bejegyzés született, és ezret közelíti a kommentek száma. Őrületesen sok betű. Nagyon kevés kép. Nagyon sok úgynevezett gondolat. Nagyon kevés olyan, amellyel ne volna érdemes eljátszani. Köszönet értük az olvasóknak, mert a blogot jórészt ők alakítják. Az orrvérzésből bármi lehet, de az olvasók kommentjeiből újabb és újabb bejegyzések lesznek. Igen, szabadabb ez a pálya, mint gondolnánk.

Pont az a baj, hogy nem gondoljuk így elégszer. Úgy képzeljük, hogy a dolgok eleve adottak, és nem formálhatjuk őket. Pedig de. Nem vagyunk eléggé tudatában a hatalmunknak. Szabadságunk részegítő érzésének. Annak, hogy minden rajtunk áll.

Az ember fölmászott a Mont Everestre; az ember fölrepült a levegőbe és rálépett a holdra; az ember képes arra, hogy többezer kilométer távolságból megmutassa magát egy másik embernek, úgy, hogy az a másik tényleg őt látja; az ember képes arra, hogy a világ energiáit a maga javára használja föl, hogy gyorsabban ússzon, mint egy bálna; gyorsabban fusson, mint egy gepárd; gyorsabban repüljön, mint egy sas; az ember képes arra, ami létezésének egészen különös, metafizikai dimenziót kölcsönöz: hogy elgondolja, mi lenne, ha nem létezne (semmi).

Sok van, mi csodálatos (őrületes, hátborzongató, iszonyú), de az embernél nincs semmi csodálatosabb (őrületesebb, hátborzongatóbb, iszonyúbb). Vajon hányszor gondolunk erre egy nap? Vagy erre csak gyerekként gondolunk, aztán már megértjük a csodát, és elintéztük (elrendeztük) magunkban? Aggasztó tünet, ha már nem tudunk csodálkozni. (Mert akkor már nem szabadok vagyunk, hanem saját világképünk foglyai.)

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy az olvasó és kommentelő többet tesz, mint hogy pusztán véleményt alkot. Sokkal fontosabb az ő szerepe: ébren tart (minket). Annál értékesebb egy komment, minél kevésbé valószínű, hogy én is meg tudtam volna fogalmazni.

Kosztolányi mereng el egy helyt arról, hogy a büszkeség és a bűz szók etimológiailag kapcsolatba hozhatók egymással. Aki büszke magára, az büdös. Mert a gőg undort kelt. Mégis, amikor valaki büszke magára, soha nem gondol arra, hogy esetleg büdös volna, hiszen azon nyomban elkezdene undorodni magától, következésképp nem lehetne büszke magára. A gőg és a büdösség tudata kizárja egymást. De mi a büdösség? A büdösség az emberi test szaga. Következésképpen mindenki büdös. Következésképpen senki sem lehet büszke magára. Mármint ha tudatára ébred, hogy kicsoda.

Másokra viszont lehetünk büszkék. Mások esetében ugyanis a másik testének szaga az én szubjektív birtokom: azt teszek vele, amit akarok. Például tökéletesen figyelmen kívül hagyhatom. Tudhatom, hogy a másik ember is testi lény, akitől mint minden testtől undorodni is lehet. Ám a büszkeség pillanatában pont ettől tekintünk el. Mert az érzet, hogy a másik büdös, a miénk: szabadon bánhatunk vele. (Ellentétben azzal az érzettel, hogy én vagyok büdös; mert az a másik ember érzete, és azzal csak ő bánhat szabadon.)

Mit mondok tehát, ha azt mondom: büszke vagyok olvasóimra? Azt, hogy noha emberi testi mivoltukban önkéntelenül is gyarlók, és tele vannak mindenféle rossz és állatiasan önző tulajdonsággal, a kommentekre ezeken felülemelkednek, és így igen magas színvonalú észrevételekkel gazdagítják az emberi érintkezésnek eme kicsiny kuckóját. Így tartanak ébren, így ösztönöznek átgondolásra.

Meggátolják, hogy vérezzen az orrom, vagy hogy szerelmes legyek (beléjük). Ami már csak azért sem kis szó, mert nagyon szeretem őket.