Kosztolányi Dezső legelső (fönnmaradt) versét szeretném egy kicsit boncolgatni.

1890-re datálják, ekkor a kis Dezső öt éves volt. Íme a szöveg:

Magunk vagyunk,
ég a házunk.
Kék az ablakunk.

A vers kétféle, egymástól nagyon különböző, mégis lényegileg egységes olvasatot enged meg. A két olvasat különbsége az ég szó kettős jelentéséből adódik.

Nézzük először is a kézenfekvőbb olvasatot!

E szerint a házunkban magunk vagyunk, azaz egyedül vagyunk, kiszolgáltatva a külső hatalmak mindenféle csapásainak. Nem számíthatunk senki másra. Nincsen jóságos Isten, aki megvédene minket. És ég a házunk, azaz kigyulladt, az életveszély tehát közvetlen és kézzelfogható. A kép ott válik szürreálissá, hogy az ablakunk viszont kék. Vajon hogyan értelmezhető ez a harmadik sor? Hát úgy, hogy a gyerek (?) kifelé néz a ház ablakán, és látja az eget. Vagyis látja a menekülés és szabadulás lehetőségét a fenyegető és életveszélyes lakóhelyről. Furcsa ugyanakkor, hogy a valóságban nem az ablak kék, hanem az ég. Mit jelenthet tehát, hogy a gyerek (?) az ablakot látja kéknek? Talán azt, hogy a látásunk korlátolt, és tévesedekre hajlamosít. Nem az eget látjuk, hanem az ég felé vezető utat. Az eget nem látjuk.

Mit mond ezek után a második olvasat?

A második olvasatban az ég magát a kéklő égboltot jelenti. És mennyire másféle értelmet kap így az egész vers! A mi házunk az ég. Vajon mit jelent ez? Hát azt jelenti, hogy mi itt a földi életünkben építhetünk ugyan házakat magunknak, beköltözhetünk különféle otthonokba; de az igazi otthonunk az univerzum marad, akárhová is menjünk. A magunk vagyunk után ez az ég a házunk különösen megdöbbentő értelmet nyer. Azt sugallja ugyanis, hogy mi, emberek vagyunk "magunk"; egyedül vagyunk a világban, nem számíthatunk senki másra. A szó szoros értelmében miénk a világ. És akkor már értjük is az utolsó sort. Kék az ablakunk, vagyis ki tudunk nézni a világból. Csakhogy most az ablakot már tényleg azonosítjuk az éggel. Nem úgy, mint az első olvasatban, ahol az ablak még csak eszköz volt, hogy lássuk az eget. A második olvasatban már magát az eget látjuk. Megtörtént a csoda.