... tündöklő nyárrá változtatta át.

Emlékszem, tavaly ilyenkor nagyon sokat járt fejemben ez a két sor.

Shakespeare III. Richárd című drámája kezdődik így, és egészen egyszerűen zseniális. Mint Shakespeare-nél szinte minden. Nem tudok betelni vele.

Emlékszem, sokat gondoltam arra tavaly ilyenkor, hogy valahogy egy blogbejegyzést kellene írni erről a két sorról. Aztán minduntalan föladtam ezt a tervet; ebben az idézetben egész egyszerűen túl sok minden összesűrűsödik ahhoz, hogy mindaz, amit gondolok róla, egyetlen posztba beleférjen. Nincs más, mint sétálni az utcán, és mondogatni.

York napsütése rosszkedvünk telét
tündöklő nyárrá változtatta át...

Mégis, most mégis, csak néhány gondolatot legyen szabad. Pláne most, amikor már megint (mint mindig) aktuális. Úgyis régen írtam már politikáról...

Ezt a mondatot, avagy mondatkezdetet maga York fia (the son of York, értsd: the sun of York; York napsütése ugye, dehát lefordíthatatlan...), azaz a későbbi III. Richárd, minden idők egyik legaljasabb zsarnoka, Hitler és Sztálin egyik "szellemi" elődje, mondja.

Miért? Mert győzött valami háborúban. Egyébként ez tök lényegtelen.

Az a lényeg, ahogyan egy politikus (a zsarnok) kisajátítja a jogot magának, hogy meghatározza, mikor vagyunk rosszkedvűek, és mikor süt ránk a nap. Ha hatalmon vagyok, akkor süt a nap (dübörög a gazdaság, nagy a jólét stb.); ha viszont ellenzékben vagyok, akkor "rosszkedvünk tele" dúl. Az igazság, azaz hogy valójában mi történik, hetedleges kérdés. A III. Richárdban már az első mondatával bemutatkozik a hatalom megszállottja. 

De ekkor még észre se vesszük. Az idézett szöveg azért zseniális, mert nem vesszük észre, ahogyan minket is rabul ejt egy hatalomőrült ember retorikája.

Hiszen amit mond, az gyönyörű.

A váltás a két sor között, télből egyből nyárba, olyan éles, mint maga a reggeli napfény. A szerkezet chiasztikus, azaz a két összetartozó rész (rosszkedvünk telét - tündöklő nyárrá) egymás mellett van, míg az alany és állítmány körbefogja a kettőt. Olyan, mintha ketté lenne vágva a két sor, és a második sor tükörképe lenne az elsőnek.

A nagy zsarnokok mindig félelmetes rétorok.

A retorika: elhitetni valamit a másikkal, ami nem (biztos, hogy) igaz. (Ezért gyűlölte az igazságszerető Platón a retorikát. Persze nem tudta, hogy maga is foglya.)

Ki az, aki a fönti két sor hallatán nem kezd el bízni a tavaszban, a jövőben, egy szebb és tündöklőbb létezés lehetőségében?

Ha van ilyen ember, akkor az nem én vagyok. Én, amikor erre a szövegrészletre gondolok, gyönyörűszépnek látom az életet, és már várom a tavaszt, hogy kimenjünk az erdőbe kirándulni, és fényképezni mókusokat meg mittudomén.

De amikor erre a szövegrészletre gondolok, az is mindig eszembe jut, hogy az ilyen bizodalom milyen csalóka, éspedig szükségképpen csalóka, mert egy heterogén időfelfogásból indul ki. Ezt a részletet csak úgy lehet megérteni, ha tudjuk, hogy egy mindannyiunk életét fenyegető, félelmetes, hatalomőrült zsarnok mondja ki, aki be akar hízelegni nekünk, hogy tönkretegyen.

Igen, ilyen dinamitsűrűséggel kell elkezdeni egy drámát.

York napsütése rosszkedvünk telét
tündöklő nyárrá változtatta át...

Egyszerűen gyönyörű.