A legszörnyűbb az, amikor nem kattan az agy. Megállnak a fogaskerekek, nem lendülnek tovább. Ülök az üres papír fölött, és nem jut eszembe semmi. A jelenségek nem függnek össze egymással. Nincsen kontextusuk. Vannak, de minek? Vagyok, de miért?

És ekkor elérkezik a szorongás. Úgy jön, mint a tenger hullámai. Fölém csap, hogy megfojtson, és nincs levegőm, nincs levegőm. Igen, a szorongás a fulladáshoz hasonlít; a szorongás a lélek asztmatikus rohama. Még fiziológiailag is hasonló a kettő. Heves szívdobogás, pánikszerű félelem, rettegés a megsemmisüléstől, nehéz légzés. Nem kitárulkozik a lét, hanem összeszorul, kapaszkodni akar, valamibe vagy valakibe, de nem talál semmit. Nem lát semmit, ami mozogna, amibe kapaszkodhatna.

Nekem ilyenkor szokott eszembe jutni Goethe verse.

Meeresstille

Tiefe Stille herrscht im Wasser,
Ohne Regung ruht das Meer,
Und bekümmert sieht der Schiffer
Glatte Fläche ringsumher.

Keine Luft von keiner Seite!
Todesstille, fürchterlich!
In der ungeheuern Weite
Reget keine Welle sich.

Erről a versről szeretnék szólni most pár szót. Mindenekelőtt lefordítom nyersen, aztán idemásolom Szabó Lőrinc fordítását.

Tehát nyersen:

Tengeri csend

Mély csend uralkodik a vizen,
Mozgás nélkül nyugszik a tenger,
A hajós aggódva lát
Körös-körül csak sima felszínt.

Nincs levegő egyik oldalról sem!
Halálos csönd, rettenetes!
Szörnyűséges távolságban
Egyetlen hullám sem mozog.

És Szabó Lőrinc fordításában:

Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

Amikor ilyeneket olvas az ember, cseppet sem csodálkozik, hogy Nietzsche éppen német földön született meg. A jellegzetes nietzschei (egzisztenciális) szorongás élményvilága ott van egy az egyben Goethénél is.

Képzeljük csak el ezt a képet! Utazunk a tengeren, és egyszeriben csak megszűnik a szél, és ott maradunk a tenger közepén. Nem tudunk továbbmenni, mert a vitorlát a légmozgásnak kellene hajtania, légmozgás azonban nincs. A hajó áll, és a víz az egész horizontot betölti. Észrevesszük, mennyire egyedül vagyunk, mennyire reménytelen a helyzetünk. Itt fogunk megdögleni, a tenger kellős közepén.

Én ezt a verset mindig úgy olvastam, mint a (szellemi) meddőség allegóriáját. Vagyis azt az állapotot viszi színre, amikor nem tudunk alkotni. Amikor nem jut eszünkbe semmi. Az égvilágon semmi. Mert számomra a mozgás mindig valahol azt jelenti: gondolkodás. Ötlet. Ihlet. Vágy az alkotásra. Vágy a változtatásra. Ahogyan elkezdjük észrevenni a hullámokat, melyeket a világ vet (és a világ mindig vet hullámokat, a levegő mindig mozog, legföljebb mi nem látjuk a mozgást), mi is azonnal mozogni kezdünk. Meg akarjuk változtatni a világot. 

Miért szép ez a vers? Azért, mert minden elemével színre viszi a passzivitást, az agy tompaságát. Már a ritmusa is hihetetlenül lassú és monoton. Tiefe Stille herrscht im Wasser: csupa elnyújtott, hosszú szótag. Ezt a sort egy esztendeig tart végigmondani, és mire befejezzük, szinte már alszunk is. Ohne Regung ruht das Meer: ha eddig nem aludtunk volna, most már biztosan; a sor megismétli az előzőt, semmi újdonságot nem hoz, semmi mozgást nem visz színre (ezért nem jó Szabó Lőrinc fordítása, a fodra, ránca fölöslegesen kelti föl a mozgás képzetét, ott, ahol nincs mozgás: a Regung sokkal semlegesebb, unalmasabb szó). Aztán jön újabb két sor, mely pontosan megismétli ugyanezt a tartalmat. Tovább nyújtóztatja a semmit, hiszen azt eddig is sejthettük, hogy a hajós nem örül a szélcsendnek.

Ezt az elviselhetetlen monotóniát nem is bírja tovább a beszélő, és kifakad. Az ötödik és hatodik sor segélykiáltásnak hangzik. Mintha meg akarná törni a csendet, amely pedig mindent körülvesz.

De a kitörési kísérlet hasztalan. Az utolsó két sorban visszatér ugyanaz, ami az első négyben volt. In der ungeheuern Weite / Reget keine Welle sich. Igen, ezt tudtuk eddig is. Egy szép inverzió miatt különösen emlékezetes a záró sor. A sich helye ebben a mondatban az ige után lenne, így: Reget [igazából: Regt] sich keine Welle. A változtatás (nekem) azt sugallja, mintha a hullám ténylegesen magát mozgatná. Vagyis magát nem mozgatná. De mintha magát kellene mozgatnia. És hát még jó, hogy erre nem képes. Vagyis a szórend változtatása még inkább nyomatékosítja a tapasztalatot: a helyzet kilátástalan.

A Reget keine Welle sich. sugallata tehát: egyetlen hullám sem mozgatja magát. És nem is fogja soha. A hullám erre ugyanis nem képes. Amiben reménykedünk, az eleve illúzió.

Pontosan ez a szorongás lényege.