(Lehet, hogy hosszú idő után először most nem jönnek majd kommentek egy posztomhoz. Egy olyan gondolatjátékról szeretnék írni ugyanis, amelyhez igen nehéz bármit is hozzáfűzni. A megoszthatatlanság határát súrolja. Az is lehetséges, hogy nem is megosztható.)
Írtam már arról a gondolatról Kosztolányi egyik verse kapcsán, hogy miért jó és miért lehetetlen egy élet emlékképeit egymásra sorjázatni; miért lehetetlen az emlékeink által életünk egészét megragadni. Ez egy gondolati játék voltaképpen. A játék lényege: próbáljunk meg minél több emlékképet fölidézni a létezésből! Minél többet, ez a lényeg. Cellux, virág, várakozás egy parkban, eltévedés egy erdőben, téglarakás, esti séta, víz íze, belépés egy idegen épületbe és így tovább. Holnap estig, pontosabban: a végtelenségig tudnám folytatni, és ezt vegyük szó szerint. Merseault mondja Camus regényében: az az ember, aki akár csak egyetlen egy napot is létezett, annyi élményre szert tesz ez alatt az egyetlen nap alatt, hogy utána egész további életét egy börtöncella négy fala közt is leélheti, akkor is lesz mire emlékeznie. Ha ebbe belegondolunk, elképedünk.
Néhány nappal ezelőtt éjszaka aztán, amikor éppen egy hasonló emléksorjáztatáson kaptam magam, belém döbbent valami.
Egy tévedés. Vagyis inkább egy hatalmas hiányosság.
Az ugyanis, hogy amikor így emlékeket sorjáztatok, mindig tárgyakat és érzéseket képzelek magam elé. Sohasem szemeket.
A játéknak tehát új értelmet adtam: megpróbáltam emberek szemeire, tekintetére, pillantására is visszaemlékezni. Hogy X vagy Y így és így nézett — nem feltétlenül rám, hanem csak úgy. Így és így nézte (azaz tehát: így és így látta) a világot. Természetesen arról csak képzelődhetek, hogy az illető, amikor így és így pillantott rám vagy csak kifelé magából, mire gondolhatott közben. Ez az, amit ugyebár sohasem tudhatunk meg. Mégis: a képzelet révén csodákat lehet elérni.
Gondoljunk vissza egy emberi arcra, amelyet mondjuk egyszer a vonaton láttunk! Bármennyire nehéz is, próbáljuk meg visszaidézni az arcot, és gondoljunk arra, hogy amit mi akkor láttunk, az egy torz kép volt, melyet saját pillanatnyi lelki- vagy idegállapotunk eltorzított! És gondoljunk most arra, hogy megpróbáljuk felidézni (vagyis elképzelni) az illető archoz tartozó személy valóságos gondolatait!
Hihetetlen tapasztalatra teszünk szert. Olyan, mintha megsokszorozódna a világ.
Hiszen az egy dolog, hogy mi mire emlékezünk; de egy másik dolog, hogy ténylegesen mi történt, márpedig a történésnek nem vagyunk birtokában, csak annak a gondolatnak, amit akkor éreztünk, amikor valami megtörtént. Más ember akkor másra gondolt. Én talán arra, hogy jó lenne hazaérni, ő (az idegen arc a vonaton) meg talán arra, hogy másnap ZH-t ír az egyetemen. Vagy mittudomén. Az a lényeg, hogy semmiképpen sem arra, amire én.
Az új játék lényege tehát: próbáljunk meg minél több tekintetet fölidézni a létezésből! Ne sémaszerű tekinteteket, hanem mindig egy-egy egészen konkrét időponthoz kötődőt. Nagyon nehéz játék, de meghökkentő dolog eljátszani.
Az is eszembe jutott az éjszaka, amikor ez a játék is, hogy egy regényíró alkotás közben pontosan ezt a játékot játssza el. Elképzeli az idegen embert az egész (időbeli) létezésével együtt. Mélyen rákoncentrál a szemére, és elképzeli, hogy mi rejtőzhet egy pillantás mögött. Olyasmiket láthat meg ilyenkor, amikre soha, de soha nem gondolt volna.
Mersault tézisét átalakítva: az az ember, aki akár csak egyetlen egy pillantást is meglátott, annyi élményt láthat meg ebben az egyetlen egy pillantásban, hogy utána egész további életét egy börtöncella négy fala közt is leélheti, akkor is lesz mire emlékeznie.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Elderflower 2009.03.13. 23:09:04
A játék szórakoztató, de képzelőerő birtokában koncentrálhatunk akármi másra, ami az emberben megfogott bennünket, szerintem a tekintet nem elsődleges, mint ahogy nem feltételezem, hogy ennek egy regényíró tevékenységében főszerepe volna.
pontilyen 2009.03.14. 11:45:07
Érdekes fölvetés, hogy a "lélekre" nem csak a szemből (a tekintetből, az arcból) következtethetünk. Nyilván a mozgás, illetve mindenféle testrész is valamiképpen kifejezi az embert. (Szerintem egy hatalmas regényírói kísérlet erre Nádas Péter két nagyregénye, az Emlékiratok könyve, valamint a Párhuzamos történetek.)
Nem is állítom a szemre való emlékezés kizárólagosságát az idegen "lélek" fölidézésében. Inkább azt állítom, hogy amikor emberekre emlékezünk, akkor az egy egészen másfajta minőség, mint amikor saját érzéseinkre. Nyilvánvaló, hogy az emlékezésnek erre a minőségére egy vak ember is képes lehet, csak hát ő nyilván nem képekre emlékezik a többi emberből, hanem másfélékre; hangokra, szagokra, tapintásokra.
A kérdés, hogy ezek mennyiben nem a saját érzéseink, jogos. Mert hát azok. Éppen erről szól a probléma, hogy hol vannak a saját énünk határai, és hol kezdődik az idegen.
Mindazonáltal szerintem ezt nem csak egy szolipszizmus kontra nem-szolipszizmus tengely mentén lehet fölvetni. Számomra csábítóbb az a fölvetés, mely ént és Másikat a birtoklom kontra nem-birtoklom tengely mentén képzeli el. Az az én, amelyet irányítani (birtokolni) tudok, és az a Másik, amely ez alól szüntelen kivonja magát.
ehje aser 2009.03.16. 09:06:19
Az emlékezés nem egyéb, mint bírvágy, ahogy - helyesen - . utal rá, és a SZEM szerepét hangsúlyozza. Hans Urs von Balthasar mond valami olyasmit, hogy a látás mindig a birtoklás, a magabiztos eligazodás szerve, a hódításé, a valóság leigázásáé. De, az emlékezésnek van HANGJA. És itt a HALLÁS fontosságát emelném ki, s nem mellesleg utalnék a benső hangra. Ugyanis folyamatosan hallunk, míg látásunkat tudjuk szabályozni. És nem véletlenül: a hit pedig hallásból van.
pontilyen 2009.03.16. 11:49:20
Bírvágy, ha a saját szemünkről van szó. De mi van akkor, amikor éppen a MÁSIK ember minket is leigázni vágyó pillantásain merengünk el?
ehje aser 2009.03.16. 12:48:58
1. Szembenézünk, kipattan a szikra, meglátnismegszeretni, stb. - :)
2. Ezt nevezik szemkontaktusnak. Hogy aztán ki kire TÁMASZKODIK, ki kit GYŐZ le, ki kinek szívja el energiáját, azt most nem tudom. :-)