A költészet — hogy Csíkszentmihályi szavát kölcsönözzem — egy hatalmas flow-élmény. Amikor megértünk (átérzünk?) egy verset, az egész világ mintha táncolni kezdene.

Talán egy költő sincs, akinek verseinél jobban, erősebben, mélyebben érezném ezt, mint Babitséinál. Egy-egy szótekervénye mindig képes arra, hogy kiemeljen a valóságból, föl, egy másik valóságba. Óriási költő.

Az alábbi két sora a Páris című verséből való, és cirka tizenöt éve a fejemben van, és nem hagy nyugodni. Csak egy-két szót fűznék most hozzá.

Ez ama hajó, mely indul zátonyokkal tölt távolra:
nyúl fölötte kéményárboc, leng fölötte füstvitorla.

Először is azt, hogy szerintem nincs ennél szebb. Ha meg kellene neveznem a világirodalom két legszebb verssorát, ezt a kettőt nevezném. (Vagy egy másik kettőt.)

Jön persze a kérdés: miért? Miben áll a varázsa ennek a két sornak?

Nyilván a ritmusban. Az első kettő kivételével a két sor mindegyik verslába trocheus vagy spondeus, magyarán: a verslábak túlnyomó többsége így ritmizálható: tá-ti. Esetleg: tá-tá. Persze az egész vers ilyen. És egy egész versen át ez a ritmus bőven alkalmas az elzsongításra. Arra, hogy egy másik tudatálapotba kerüljünk.

Ebben a másik tudatállapotban válunk érzékennyé a többi nyalánkságra.

Egy idegen és veszélyes világba induló hajóról van szó. Zátonyokkal tölt távolra indul. És mégis. Semmiféle szorongás, semmifajta félelem vagy irtózat, netán kétely nem "lengi be" ezt a két sort. Ellenkezőleg: valami csodálatos büszkeség és bátorság.

Ezek a veszélyek meg se kottyannak nekünk. Arra valók, és csak arra valók, hogy legyőzzük őket.

Persze ha e két sort valami vulgárfreudista irodalmárra szabadítanánk, tudjuk, hogy mit hozna ki belőle. A második sorban nyilvánvalóan ott rejlik egy fallikus szimbólum (a kéményárboc), és hát az óceán is a freudizmus egyik alaptoposza. És a vulgárfreudista elemző persze nem is tévedne sokat.

Csakhogy nekem az egészben akkor is a füstvitorla szó tetszik legjobban. Hiszen ez egy látomás. Az igazi vitorla nem füstből van. Az igazi vitorlát meg lehet tapogatni. A füstvitorlát csak egy pillanatig látjuk. Ahogy az érzés is csak egy pillanatig tart.

nyúl fölötte kéményárboc: ez csupa szilárdság, megtapinthatóság, egyenesség, bátorság

leng fölötte füstvitorla: ez csupa pillanatnyiság, megfoghatatlanság és illékonyság

A kettő együtt adja a képet. Egy olyan képet, amely egyszerre szilárd, megtapintható, egyenes és bátor, valamint pillanatnyi, megfoghatatlan és illékony. Bátran belemegyünk a nagyvilágba, ismeretlen és veszedelmes kalandok felé; és egy pillanat alatt elfoszlunk, akár füst, mintha soha nem is léteztünk volna.