1.

Pár évvel ezelőtt egy idősödő, igen művelt úr könyvtárát katalogizáltam, amikor kezembe akadt ez a regény.  "Még nem olvastad? Mindenképpen olvasd el egyszer, nagyon jó könyv!" Több példányban is megvolt az illetőnél, ezért az egyiket nekem adta, örökbe.

Most jutottam el odáig, hogy rávegyem magam. Őszintén szólva volt bennem — nem kevés — kételkedés, hogy le fog-e kötni engem egy háborús regény. Mit lehet erről a témáról elmondani, ha csak azt nem, hogy rohadt undorító az egész, és hogy hálát adhat az ember minden olyan rövid történelmi periódusért, melyet viszonylagos békében élhet le? Valami olyasmire számítottam, mint a Nyugaton a helyzet változatlan. Vagyis sok-sok hullára, vérre, gennyre, mocsokra, és a mindezen átütő életösztönre, amely minden halálnak valami magasztos jelentést kölcsönöz. A regény címe mindenképpen valami ilyesmit sugall.

Az első pár (pár száz...) oldal aztán csalódást keltett. Először nem is értettem, mit akar ez az író; azt meg végképp nem, hogy miként tudott ez a regény olyan elsöprő, mindent felülmúló sikert aratni az Egyesült Államokban. Néhány pillanatra nemcsak sablonosnak, de kifejezetten bárgyúnak is tűnt a szöveg.

Ehhez képest most itt vagyok a végén, és szavam nincs, akkora katarzist érzek.

De nem azért, amiért gondoltam volna. 

Olvasás közben ugyanis szépen lassan és fokozatosan arra jöttem rá, hogy ez egy roppant összetett, nagyon furcsa, az érzelgősség és a cinizmus határáról gyakran az utóbbi területére átbillenő szöveg. Meglepően kegyetlen.

A nagyon sok problémából, melyet megérint, hadd emeljek ki egyet. Hátha egyetlen mozzanaton keresztül a többi is valamelyest megvilágítódhat.

2.

Az egész regényben egyetlen nő sem szerepel. Nők csak említések szintjén jönnek elő a szövegben, és általában (vagyis az esetek mintegy 100%-ában) csak úgy, mint szexuális inger tárgyai. Mindenütt csak férfiak, férfi mondatok, férfi gondolatok, férfi párbeszédek, férfi testek.

Van ebben valami döbbenetesen nyomasztó. Akármit állítsanak ugyanis a feministák, a férfi gondolkodás az esetek túlnyomó többségében gyökeresen másmilyen, mint a női, a zárt férfi közösségek másképpen működnek, mint a koedukált közösségek; és hosszú száz meg száz oldalakon keresztül folyton csak "férfi" gondolatokkal szembesülni: irritáló.

A katonaság-típusú zárt férfiközösségek működési elve elég egyszerű. Nagyjából egy farkasfalka logikáját követi: ki kell alakítani a hierarchikus viszonyokat, mégpedig általában az erő látszatának erejével, aztán fönntartani ezeket. A hierarchia csúcsán természetesen az áll, aki a legerősebb, pontosabban: aki a legerősebbnek mutatja magát. Gyengének (azaz őszintének) mutatkozni halálos bűn, és azonnal maga után vonja a közösség megvetését.

Hogy miként lehet gyengévé válni, arra legyen példa a következő részlet a könyvből.

Mindig tanul valami újat. Már rájött, hogy egyszerre több szinten kell gondolkodnia. Az egyik szint az, amelyet valóságnak tart: a világ tényleges állapota, amellyel meg kell ismerkednie: aztán van egy "mélyréteg", ahogy nevezni szokta, amikor valahol a felhőkben lebeg, és nem akarja tudni, hogy mi van alatta; s végül van egy nagyon fontos harmadik szint, amelyen cselekedeteit és szavaita vele együtt élő és dolgozó emberekre gyakorolt hatásuk szempontjából kell megfontolnia.

 

Az utóbbira szinte drámai körülmények közt jön rá egy "hadtörténet és technika"-órán. (Barnára mázolt terem, elöl fekete tábla a falon, a padokban a régi sablon szerint ülnek a kadétok, a sakktábla négyzeteire emlékeztető, szimmetrikus elrendezésben.)

 

Tanár úr (engedélyt kap a szólásra), igaz-e, amit mondani szoktak, hogy Lee nagyobb hadvezér volt, mint Grandt? Tudom, hogy a taktikájukat nem lehet egy napon említeni, de Grandt értett a stratégiához is. Mi haszna az egész taktikának, tanár úr, ha a... ha a katonák nincsenek jól kiképezve, és a hadianyag nem elég? Vajon a taktika nem csupán egy része a nagy egésznek? S ilyen szempontból nézve nem Grandt volt-e nagyobb, hiszen ő igyekezett számításba venni azt is, ami közvetlenül nem kézzelfogható? Lehet, hogy nem értett úgy a csinn-bummhoz, taktikában viszont volt fantáziája, amivel pótolni tudta hiányosságait. (Az osztály röhög.)

 

Háromszoros hibát követett el. Ellentmondott önmagának, rebelliskedett, és viccelt.

 

[...]

 

Sokat tanul az esetből, többek közt rájön arra, hogy nem szeretik, és nem is fogják szeretni. Nem szabad tehát baklövést elkövetnie, s nevetségessé tennie magát a banda előtt. Várnia kell.

"Ellentmondott önmagának, rebelliskedett, és viccelt."

Elkövette tehát a három halálos bűnt. Kiírta magát (egy időre) a férfiak közösségéből. Úgy viselkedett, mint egy nő.

3.

A Meztelenek és holtak azért izgalmas könyv, mert nemcsak létrehozza; a szöveg egészében alá is ássa, meg is semmisíti, nevetségessé teszi ezt az egész konstrukciót.

A legférfiasabb férfi, a rettenthetetlen, hidegvérű gyilkos, a vasfegyelmet tartó őrmester olyan módon vall kudarcot, hogy az egészen nevetségessé teszi őt. Persze nem ez a vicc. Ha ez volna a vicc, a regény nem volna több ponyvánál, üres paródiánál. A vicc az, hogy a bukást senki sem veszi észre. (Az olvasó sem.)

(És itt van az a rész, ahol nem akarok SPOILER-t.)

Honnan is vehetnék észre? Mindannyian foglyai egy illúziónak. Annak mégpedig, hogy van valami értelme ennek a harcnak (mármint a közösségen belülinek). Hogy mégiscsak lehetséges előrébb jutni, vagy ha nem, legalább elkerülni a folytonos megaláztatásokat, kivívni egy viszonylag kényelmes pozíciót, amelyben el lehet lenni valahogy, aztán ott vannak, ugye, a test örömei, az ital, a nők. Van-e több, amit az ember elérhet?

Meztelenek és holtak mindnyájan. A valóság az, hogy semminek sincs semmi értelme. Ezt azonban halálos vétek kimondani. Ilyenre gondolni sem szabad. Ha föl is tűnik a sejtelem, azonnal el kell fojtani.

Az egész regény erről az elfojtásról szól. És a végére érve igazából képtelenség megállapítani — ettől olyan katartikus élmény az egész —, hogy sikeres volt-e az elfojtás.