Mottó:
Getrieben von Sehnsucht wie Wüstensand,
auf Suche nach Freiheit im fremden Land,
nach Freiheit in Wunden und weltenweit
verwelkende Stunden der Einsamkeit.
(Valeria Koch: Lenaus Lied)*
1.
Valami hajnali hatkor indult a vonat, a bőröndöm és a holmijaim már előző nap összekészítve, de persze így is négy körül keltem. Kint még minden sötét volt. Lámpát kellett gyújtani. És akkor eszembe jutott ez a vers. Egymás után vagy százszor fölmondtam magamnak, és valami csodálatos gyönyör járt át. Mint hajnalban egyébként mindig. Pedig a vers a legiszonyatosabb dologról szól, amit ember csak átélhet: a rettenetes, kilátástalan, vigasztalan magányról.
2.
Pár nappal ezelőtt, egy éjszaka, eszembe jutott ez a magány. Majdnem pánikroham tört rám, annyira magával ragadott. Pedig semmi sem történt, csak az, hogy eszembe jutott Berlin.
3.
Megpályáztam egy ösztöndíjat a DAAD-nál, Berlinbe. November 15-e volt a határidő. Kicsit későn eszméltem, későn kezdtem összegyűjteni a papírokat, az utolsó pár nap emiatt őrült rohanással és idegbeteg-zaklatottan telt, hogy mindent beszerezzek. De egy-két nappal a leadás előtt majdnem sztornóztam az egész akciót. Eszembe jutott ugyanis Berlin.
4.
Félreértés ne essék: Berlinre én úgy szoktam emlékezni, mint egy helyre, ahol nagyon boldog voltam. Távol mindattól, ami itthon kínos és fárasztó és szörnyű és kellemetlen. Berlinre én úgy szoktam emlékezni, mint egy helyre, ahol szabad voltam, ahol azt csináltam, amit akartam, ahol úgy éltem, ahogy szerettem volna.
5.
Pár nappal ezelőtt éjszaka azonban eszembe jutott, hogy ez az emlékezés hamis, és hogy az igazság az, hogy Berlinben én pokolian, iszonyatosan és sokszor szinte az elviselhetetlenségig magányos voltam. Soha, sehol, senkivel nem tudtam értelmesen elbeszélgetni, teljesen egyedül voltam, fáztam, és sötét volt. Távol voltam mindenkitől, akit szeretek, megpróbáltam kapcsolatokat építeni, de semmi sem sikerült, nem volt nyelvem a többiekhez, mindvégig idegen maradtam. És most jön a lényeg.
6.
Tessék elképzelni, kedves olvasóm, egy olyan percet az idő végtelenségében, amelyikben minden, ami velünk történt, és szörnyű és rossz és kínos volt, összesűrűsödik az emlékezés csodája által. Ez történt velem pár nappal ezelőtt éjszaka.
7.
Egyszerre csak megelevenedett mindaz, ami iszonyatos volt. Fekete emberek között üldögélni az Ausländerbehördében, és öt órán keresztül várakozni, hogy behívjanak végre; egyedül ülni a szobámban éjszaka, távol mindentől és mindenkitől, aki jelent számomra valamit; ülni egy szemináriumon, ahol emberek hatalmas hévvel vitatkoznak számomra teljesen érdektelen dolgokról; kószálni az egyetem főépületében, és érezni, hogy senkit se érdekelek; végignézni a berlini külváros egyik legembertelenebb lakótelepén, és érezni, hogy senkihez semmi közöm nincs; igénytelen gyorsétkezdékben ebédelni; találkozni egy örmény ismerőssel, és kínos jópofizást folytatni vele; reménytelenül keresni a szűk és rosszul berendezett könyvtárban használható szakirodalom után, természetesen hiába, mert amit találtam, az sem használható nem volt, sem nem érdekes; pénzt dobni a kihelyezett csokiautomatába, és megenni egy Mars-szeletet, csak azért, hogy legyen valami édes is az életben; idegen utcákon bolyongani; nem érteni az embereket, és nem a nyelvük miatt; félórát várakozni a Rechenzentrum előtt egy felszabaduló gépre, hogy internetezhessek; beszélgetni emberekkel, úgy, hogy tudom: a lényeget sohasem érinthetjük; Budapestről szóló útikönyveket nézegetni a millió berlini könyvesboltok valamelyikében; és így tovább, a végtelenségig.
8.
Tartok tőle, nem vagyok érthető. Nem arról van szó, hogy voltak boldogtalan pillanataim. Arról van szó, hogy az élet minden egyes pillanatában boldogtalan voltam.
9.
(Most világolt föl igazán Goethe szavainak értelme: ő elmondása szerint egész nyolcvanegynéhány éve alatt összesen három napig, tizenhárom óráig és huszonkét percig volt boldog.)
10.
De tartok tőle, hogy még mindig nem vagyok érthető. Minden egyes boldogtalan pillanatom egyben boldog pillanat is volt. A kettő egyszerre volt igaz. A legszélsőségesebb boldogság és a legszélsőségesebb boldogtalanság ugyanis ugyanaz: mindkettő voltaképpen ugyanannak az iszonyatos magánynak a két oldala, és az egyik a másik nélkül nem is létezhet, ahogy egy papírlapot sem téphetünk el úgy, hogy mindkét oldalát el ne tépnénk.
11.
Életem legboldogabb berlini pillanata ez volt. Hazatérni késő éjszaka az új lakásomba, mely egy nyolcemeletes panelház kilencedik emeletén volt, ahová már a lift se járt föl. Elfordítani a kulcsot, és belépni. Úgy éreztem, enyém a világ.
*Valeria Koch: Lenau dala. Nyers fordításban: Vágytól sodorva, mint a sivatag homokja, idegen országban keresve szabadságot, szabadságot sebekben és világokra távol mindenkitől a magány elhervadó órái.
Kieg.: Nikolaus Lenau (1802-1850) súlyosan depressziós német költő Magyarországon élt, és csodálatos szépségű verseket írt a magyar pusztáról, a cigányokról és az itteni szomorú életről. Depresszióját legyőzendő sokat utazott mindenfelé, főleg Németországba, végül elborult az elméje, és a döblingi elmegyógyintézetben halt meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.11.17. 13:32:18
Egyébként nagyon hasonlóan éreztem, amikor Altenában voltunk (cserediákként gimnazista korunkban). Emlékszem egy konkrét pillanatra, amikor az egyik gyaloghídon mentem át. Lent zubogott a víz (árvíz volt éppen). Arra gondoltam, hogy én most vagyok a legszabadabb egész eddigi életemben. A szüleim távol vannak, a német "szüleim" semmibe sem szólnak bele, van pénzem, van hol aludnom, azt csinálok, amit csak akarok. És nagyon nagy teher volt ez a nagy szabadság, nyomasztott. Pont azt éreztem, amit írtál. Egyszerre volt ez az életem csúcspontja, a legizgalmasabb dolog, ami addig történt velem (és ez feldobott), de - annak ellenére, hogy mindig is magányos farkas voltam - sosem szenvedtem ennyire a magánytól. Pedig én nem egyedül csöppentem bele egy új közösségbe, nekem ott voltatok ti, osztálytársaim, köztük barátaim.
Pont attól szenvedtem, hogy ufónak éreztem magam, sehogy sem tudtam hozzájuk kapcsolódni.
A szabadság amúgy túlértékelt dolog.
(Berlinbe készülsz?)
crouchy 2009.11.17. 17:25:12
A szabadság amúgy túlértékelt dolog.
Szerintem nem.
Bagradjan 2009.11.17. 17:27:16
Lenau, úgy tudom, a piaristákhoz járt (Pesten és/vagy Sátoraljaújhelyen).
pontilyen 2009.11.17. 17:29:10
Érdekes, hogy túlértékeltnek nevezed. Én mindig arra jutok, hogy minden más dolog, amit fontosnak hiszünk (boldogság, béke, élet stb.) túlértékelt dolgok, és hogy végülis a szabadság az egyetlen igazi érték, mely mindent felülír. De lehet, hogy tévedek. :-)
Az "ufóság" nagyon ismerős érzés, valóban, valahogy földönkívülinek éreztem magam mindig is Németországban (egyáltalán: külföldön), akárhányszor jártam ott. Ennek minden előnyével és hátrányával.
"(Berlinbe készülsz?)"
Attól azért messze vagyok. Talán tudat alatti okokból sem lett ez egy tökéletes pályázat. De majd jövőre elválik.
pontilyen 2009.11.17. 19:51:12
Vagyis inkább így mondanám: "minden más dolog, amit fontosnak hiszünk (boldogság, béke, élet stb.), viszonylagos értékű, relatív, a szabadság viszont minden körülmények között érték".
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2009.11.18. 09:01:04
Artsuhtaraz · http://latomasok-arnyjateka.blog.hu/ 2009.11.18. 10:37:50
a szabadság szerintem legenda, vagy csak egy kitalált, szépen megfogalmazott magasztos gondolat, amivel jó érzés dobálózni,
de szerintem mint ilyen nem létezik, mert onnantól kezdve, hogy óvodába kell menned azt kell csinálnod, amit a társadalom előír/elvár tőled
aztán amikor főiskolára/egyetemre mész akkor mindenki elhiteti veled, hogy most vagy igazán szabad, a magad ura vagy, utána megszerzed a diplomád és nézel egy nagyot hogy a csodálatos szabadságod hova juttatott, mehet dolgozni és beállsz az önműködő droidok közé, majd elvárják tőled hogy alapíts családot, csinálj karriert, legyen fasza házad/kocsid, legyenek gyerekeid és mellette érezd magad szabadnak, mert végülis ezeket a dolgokat úgy csinálhatod meg ahogy akarod;
de hogy a poszt lényegéhez is hozzászóljak:
én nem tudtam jól kihasználni a főiskolán kapott szabadságot, bár tanulságos volt;
engem az nem érint rosszul hogy külföldön földönkívülinek érzem magam, nekem vhogy az természetes, inkább az esik rosszul, hogyha magyarországon érzem magam úgy, hogy nem tartozom ide és nem értem az embereket
pontilyen 2009.11.18. 14:06:11
Nem teljesen szándékolatlanul persze, de félreérthető voltam, úgy látszik. Még korábban töltöttem egy szemesztert Berlinben, és ez az időszak jutott most eszembe, amikor pályáztam.
@Artsuhtaraz:
Szia! Örülök, hogy tetszik a blog.
Szerintem mindig létezik szabadság, csak mindig megpróbálják különféle emberek és intézmények korlátok közé szorítani. Ami ebből kialakul, az egyfajta kettősség: szabadok is vagyunk, de alkalmazkodnunk is kell. Persze vannak nagyon erős emberek, akik az alkalmazkodás kényszerét ledobják magukról, és a saját fejük után mennek. Ők az igazán szabad szellemek, a zsenik; és akkor is azok, ha végül elbuknak.
Magyarországon is sokszor voltam már (nagyon) magányos, de valahogy külföldön a magánynak egy másik (nem feltétlenül negatívabb) minőségét tapasztaltam meg. Sajnos nagyon nehéz beszélni erről, a különbségről.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.11.18. 14:09:53
De ott, abban a pillanatban a hídon teher volt, és semmi értelme. Semmi jó nem származott belőle, pedig annyira szabadnak és függetlennek előtte és azóta sem éreztem magam.
A szabadsá nyomaszt. A főiskolán is szinte utolsóként jelentkeztem a vizsgákra, hogy ne legyen túl sok választási lehetőség. Nekem könnyebb azon belül szabadon mozogni, hogy mihez kell alkalmazkodni. Kell a támpont. Jobb, mint azon rágódni, vajon melyik vizsgaidőpont a megfelelő.
Szerintem az ember valódi életében inkább így gondolkodik. Különbéke?
pontilyen 2009.11.18. 14:19:54
Volt értelme ott is, mert önállóbbá tett és megerősített, csak akkor ezt még valószínűleg nem láttuk.
De értem én, amit mondasz. A szabadságnak vannak kellemetlen oldalai. (Persze el lehet gondolkodni azon, hogy ezek a kellemetlen oldalak valóban a szabadságból származnak-e, vagy éppenséggel kívülről jönnek.) A világba kivetettség állapotához visz közel, ezért szorongást okoz. Csakhogy ez a szorongás végülis elkerülhetetlen.
A hétköznapi életben legtöbbször alkukat kötünk, ezért nem szorongunk. A lét végső kérdéseihez közelítve azonban szerintem elkerülhetetlen a szorongás, márpedig előbb-utóbb ilyen végső kérdésekkel mindenképpen szembe kell néznünk.
Artsuhtaraz · http://latomasok-arnyjateka.blog.hu/ 2009.11.18. 21:16:16
most jutott eszembe egy film, ajánlom mindenki figyelmébe, szeptemberben adták az m1-en
en.wikipedia.org/wiki/Waking_Life
az egyik jelenetben arról beszél egy fizikus, hogy lehet hogy szabad akarat, mint olyan nem létezik, mert a világ alapvető fizikai törvények alapján működik, az ember is fizikai rendszer (más megközelítésből pedig Isten előre elhatározott mindent és mi csak azt hajtjuk végre) és ugye a személyiségünk az alapján határozható meg, hogy miket csinálunk, ugyanakkor ha belegondolunk minden egyes mozdulatunkat is szigorú fizikai törvények uralják
(remélem ez alapján érthető mire próbálok gondolni, azon kívül hogy aki tudja nézze meg a filmet)
de szerencsére választ itt sem hallottam
pontilyen 2009.11.18. 21:57:09
Jogos kérdés, hogy voltaképpen mekkora a mi mozgásterünk egy olyan világban, amelynek törvényei elvileg minden történést meghatároznak. Valamilyen értelemben az sem véletlen, hogy most éppen melyik ujjamat mozgatom, amikor gépelek, az sem véletlen, hogy így vagy úgy veszem a levegőt, mindennek van valamilyen természeti oka. De vajon csakugyan így van ez? Ilyen állításokat csak akkor tehetnénk, ha teljes egészében ismernénk a világegyetemet. Nem tudhatunk róla csak annyit, amennyit a tudatunkkal megismernünk sikerült belőle.
A szabadság játéktere éppen abban a feltételezésben alakul, hogy a múlt nem határoz meg (nem determinál) minket. Emellett legalább ugyanennyi okkal lehetne érvelni.
Nota bene a filmet azért megnézem majd, ha meg tudom. :-)
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2009.11.18. 22:06:22
Artsuhtaraz · http://latomasok-arnyjateka.blog.hu/ 2009.11.19. 00:25:35
@sleeping dancer: örülök hogy segíthettem, nem tudom hogy a kvantummechanikát azt tudatosan azért említetted mert a filmben is szerepel, de annak a jelenetnek a végén a kvantumrészecskék véletlenszerű mozgását említi meg, mint a szabad akarat megértéséhez szükséges egyik feltételt
apró kiegészítés képpen, a villany fel-le kapcsolgatása arra jó hogy tudatosítsd magadban hogy álmodsz, mert ha ráébredsz arra hogy álmodsz onnantól te tudod irányítani az álmodat, azaz bármit megtehetsz, nekem ez még sosem sikerült, de unalmas perceimben el szoktam mélázni hogy ha bármit megtehetnék mivel kezdeném :)
pontilyen 2009.11.19. 12:30:26
Az agy sem más, mint anyagilag, biokémiailag (elvileg) leírható, roppant bonyolult idegi szerveződés. A gondolatok sem mások, mint idegsejtek speciális mozgásai, kémiai reakciók sorozata...
Artsuhtaraz · http://latomasok-arnyjateka.blog.hu/ 2009.11.19. 19:22:27
bár akkor nekem végem van :)
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.19. 21:55:00
Lehet, hogy nincs akaratunk (nem szabad akarat értelmetlen szó), csak nem tudjuk bizonyítani.
pontilyen 2009.11.20. 11:38:38
Ernst Mach ezt úgy fogalmazta meg: "az én menthetetlen". :-)
@peetmaster:
Én csak azon csodálkozom, hogy akkor mi bajod neked az istenhittel. Az istenhívők ugyanazt mondják, amit te, csak te "fizikai szabálynak" nevezed, amit ők Istennek.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.20. 14:51:56
Isten definíció szerint nem ismerhető meg, és ebbe nyíltan bele kell törődni. Ez baj, mert a fizikai szabályokra ez nem vonatkozik, nagyon elvileg mind megismerhetők.
pontilyen 2009.11.20. 14:59:25
Már miért ne lenne megismerhető? Ezt honnan veszed?
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.20. 15:45:13
Istenben hinni kell és nem megérteni, ha megértenénk, az nem is Isten lenne.
Egyébként tényleg jó volna tudni, hogy milyen egy vallásos istenképe, illetve több különböző istenkép, mert gondolom, nem mindenkié ugyanolyan.
pontilyen 2009.11.20. 18:21:41
Több különböző istenkép, valóban. Nemigen találni két egyformát. Mint ahogy két olyan embert sem, aki a világról teljesen egyformán gondolkodna.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.20. 21:38:18
pontilyen 2009.11.21. 12:31:45
De ez a te hibád. Mindig a támadónak kell világossá tennie, hogy pontosan mit is támad.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.21. 14:05:03
De hogy akkor minek, azt csak közvetett úton lehet megpróbálni kitalálni.
pontilyen 2009.11.21. 17:24:20
Az a kérdés, mi a célod a támadással. Ha az, hogy leszögezd: te nem hiszel egy felhőkön ülő szakállas öregember létezésében, akkor ezen nem változtat az, hogy vitapartnered sem hisz benne. Legfeljebb konstatálhatjátok, hogy egyetértetek.
Eszembe jutott közben még valami: tulajdonképpen minden gondolatközlés a saját világképünkről árulkodik. A viták lényege az, hogy megpróbáljunk valahogyan megérteni egy másik világképet. Porba dönteni úgysem tudnánk anélkül, hogy egyáltalán megértenénk.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.21. 18:31:51
pontilyen 2009.11.21. 18:39:55
Én inkább úgy mondanám: nem a világkép fontos (hiszen öntudatlan világképe mindenkinek van), hanem a világképünk megértése.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.11.21. 19:23:42
folyamikomp 2009.11.24. 23:09:24
Régen kommenteltem már itt nálad. Ez a Berlin téma megfogott. Nekem nagyon jó emlékeim vannak onnan. Amikor kimentünk hozzád az 1200-es Zsigulival és hazafele úgy bepakoltuk a járgányt a csomagokkal, hogy a csomagtartóajtót alig tudtam bezárni. Aztán természetesen a német határőrök is kekeckedtek egy kicsit, hogy mi mit is keresünk ott ezzel a "ronccsal". Nekem összességében tetszett Berlin, szívesen elmennék majd újra, de mikor, azt még nem tudom.
Az írásodra reagálva, hogy mit érez az ember külföldön. Hát sokszor eléggé vegyes. Hollandiában voltam több évvel ezelőtt 5 hetet egyhuzamban. Az utolsó héten már menni akartam haza és minden bajom volt, mert elegem volt, hogy csak angolul tudok megszólalni.
Több mint 15 éve voltam Svédországban, akkor még mobiltelefonnak híre sem volt. Megpróbáltam reggel hazatelefonálni Apukám munkahelyére (akkor még otthon sem volt telefon). A hívás nem jött össze, de megkönnyebbülés volt magyar szót hallgatni.
Előző munkahelyemen nagyon sok kapcsolatom volt külföldiekkel, hiába volt közös a nyelv, amit használtunk, de mégis olyan távoli embereknek éreztem őket. Pedig a többség kedves, aranyos volt. De a társaságukban igazából rendkívül magányosnak éreztem magamat. Összességében abszolút megértelek. Jó irogatást.
pontilyen 2009.11.24. 23:37:47
Hehe, jó is volt ott. :-)
Hanem lehet abban valami, hogy az állandó idegennyelv-használat, ami kikészíti az embert. Tulajdonképpen én is erről írtam. Nem lehet a dolgokat a lényegükig, a saját anyanyelvünkig vezetni. (Bár ennek némileg ellentmond, hogy Berlinben sok magyarral találkoztam, sőt voltam szinte napi kapcsolatban; míg például Jénában alig-alig találkoztam öt hónap alatt magyarral, a magány mégis Berlinben volt erősebb.)
Detlef · http://www.gazdapiac.com 2009.11.30. 23:17:31
Én is tanultam ott, és ugyanígy éreztem. Kell legalább egy év, vagy inkább kettő, mire az ember úgy-ahogy összebarátkozik másokkal.