A kép, hogy egy ember függ a kereszten, mindenkinek ismerős. A kereszt egy világvallás alapjelképe lett. Ha belépünk egy katolikus templomba, bizonyosan találunk valamilyen ábrázolást az eseményről, képet vagy szobrot vagy mindkettőt. A kereszténység legnagyobb jelképe egy brutális kivégzés.

Miért?

Mert ezen az eseményen nem lehet túltenni magunkat. Akkor sem, sőt akkor talán még kevésbé, ha nem vagyunk hívők.

Bizonyára valamennyi olvasóm látta a Passió című filmet. Nem tudom, hogy jó film-e (valószínűleg inkább nem), de azt tudom, hogy hatása elementáris. Igaz, ez a hatás nem esztétikai, hanem, hogy úgy mondjam, biológiai. Lényege a következő. Ha látjuk szemünkkel, hogy egy ember csupasz testébe belevág egy korbács, a mi bőrünk alatt található idegek is önkéntelenül összerándulnak. Ha ez ötvenszer történik meg, akkor ötvenszer rándulnak össze. Pavlovi reflex, vagy micsoda. Ha a testünk két órán át ki van téve egy ilyen megpróbáltatásnak, akkor két óra múlva másmilyen emberek leszünk. Ez a Passió hatásának titka. Valamennyire, ha egy leheletnyit is, közelebb visz a krisztusi szenvedéshez.

Karácsony este láttam egy érdekes dokumentumfilmet Jézus életéről. Vannak emberek, ókortörténészek, tudósok, biológusok, akik megpróbálták kideríteni és modellálni, hogy mi történik, amikor egy embert kereszthez szögeznek.

Sokáig úgy hitték, a keresztre feszített ember a fulladásba hal bele. Mivel meg van feszítve a teste, nem tud rendesen lélegezni, mígnem végül fölmondják légzőszervei a szolgálatot. A dokumentumfilm tanúsága szerint azonban a halál valódi oka nem fulladás.

Képzeljük el, hogy a csuklónkba és a bokánkba, testünk két rendkívül érzékeny részébe belevernek kalapáccsal egy-egy hatalmas vasszöget. Amit érzünk, az egy iszonyatos, mindent elsöprő, mindent elértelmetlenítő fájdalom. Egy ember, akivel ilyesmi történik, azonnal sokkos állapotba kerül, teljesen összeomlik az idegrendszere és vérkeringése. Mindez azonban még "semmi": ha egy embertől elrabolják a szabad mozgás lehetőségét, azaz kifeszítik, még a megfelelő módon sem tudja kezelni a szervezet a sokkos állapotot. Mindezt, azt hiszem, könnyebb elképzelni, mint megmagyarázni. Ha beverjük a lábunkat, önkéntelenül is olyan pózt veszünk föl, hogy a fájdalom mértékét a lehetőségekhez mérten minimalizáljuk. Egy keresztre feszített ember ezt nem teheti meg, így szenvedése hatványozódik. Hosszú ideig ezt nem bírja el egyetlen test sem. A legújabb kutatások szerint Jézus tehát a kínba halt bele.

Miért mondhatom, hogy ezen nem tudjuk túltenni magunkat? Sok ezer embert végeztek ki így az ókorban. Ha el is fogadjuk, hogy ez a legkegyetlenebb kínzás, amit emberre mértek más emberek, mégsem példátlan.

Egy szempontból azonban példátlan. Jézus egy jóságos, szelíd, bűntelen ember volt (maga Pilátus, tehát aki formális értelemben kivégeztette, nevezte bűntelennek). Társadalomra, emberekre teljesen veszélytelen. Kivégzése tehát, és annak különösen kegyetlen, embertelen módja mindenki számára hihetetlenül, szembeszökően, példátlanul igazságtalannak tűnik.

Ez az igazságtalanság, pontosabban: az ezen igazságtalanságból eredő feszültség az, ami mind a mai napig a kereszténység legfőbb és kimeríthetetlennek látszó szellemi energiaforrása.

Olyan nincs, hogy egy ember ártatlanul így szenvedjen.

És mégis van.

A szenvedés, a kín, a fájdalom csak úgy jön, értelmetlenül, beláthatatlanul, kivédhetetlenül. Nincsen földi jutalma a jótettnek, a büntetés nem földi vétkek büntetése. Szenvedés és ok elveszti kapcsolatát. Jézus óta az emberi kínnak nincsen oka.

Krisztus élettörténete egy hatalmas, eladdig felszín alá söpört igazságot derített napvilágra: a világ morális értelemben igazságtalan. A szenvedésnek nincs oka, legkevésbé oka valamely bűn.

Egyet lehet csak tenni ellene: imádkozni, hogy minél méltóbb módon viseljük el. Erre emlékeztet minket a kereszt. Erre a felismerésre.