Ennek a most következő eszmefuttatásnak három (illetve négy) ihletője volt. Úgy is lehet tekinteni őket, mint mottókat, e bejegyzés mottóit.

Az első Killtheradical (= bs395) emlékezetes posztja az izmusokról, melyek — mint írja —

nem valóságos dolgok. Az izmusban nehéz csalódni, mert nem eszmét takar, hanem a vágyaidat azonosítod velük, az ember pedig nem csalódik a vágyaiban, csak a másik emberben.

A második a saját két bejegyzésem konzervativizmusról, illetve liberalizmusról, melyekben megállapítottam, hogy

a liberalizmus egy metafizikai értéket propagál. Egy olyat tehát, ami nincs. Olyan, hogy a szabadság, nem létezik (a fizikai világban).

A harmadik az utóbbi bejegyzéshez írt kommentje vasikának, melyben a következőt állítja:

számomra a liberalizmus "alapja" (éltető forrása), ha már a posztíró is előjött sokszor nietzschével, az maga a dionüszoszi vágy (ami korántsem a fékevesztett orgia, mint ahogy az a közvélekedésben jelen van, sokkal inkább vmi derűs életszeretet).

A negyedik pedig (zárójelesen) az, hogy elolvastam Márai regénytrilógiájának (A Garrenek műve) két darabját, melyből kiderül,

hogy minden család műremek; egy-egy nagy család talán az egyetlen igazán izgalmas, minden vonatkozásban nagyszabású műalkotás. Ő tudta, hogy ebben a remekműben mindenki alkotó egy kissé, s ugyanakkor alkatrész is, a szerepek összemosódnak, minden részlet egyformán fontos, az is, hogy Albert fia, a legkisebb Garren, kissé mulya és nyugtalanítóan sokáig szeret a zongora alatt ülni; ez a mellékalak hozzátartozott az alkotáshoz, ami a család volt, mint a régi képeken a kis angyalok, kiknek semmi különösebb dolguk a kép cselekményében; de mindenesetre ott guggolnak, kissé bárgyúan.

Az történt, hogy újra átolvastam mindazt, amit eddig a témában írtam, elolvastam azt is, amit a többiek (az olvasók és hozzászólók) hozzáfűztek, és arra jutottam, hogy álláspontomat liberalizmusról és konzervativizmusról revideálnom kell.

Álláspontom nagyjából a következő volt. Nekem azért rokonszenvesebb a konzervativizmus, a konzervatív életfelfogás, mint a liberalizmus, mert míg utóbbi egy elvont eszméből indul ki, melynek megvalósítására tör, függetlenül attól, hogy mi az a léthelyzet, melyben tartózkodik, addig a konzervatív ember nem elvont eszmékhez, hanem mindig az adott léthelyzethez alakítja cselekedeteit; amit abban érték(es)nek talál, azt megőrzi, amit pedig értéktelennek, azt elveti. Ilyeténképpen a konzervatív — véltem — sokkal kevésbé "metafizikusan" gondolkodik, mint a liberális, sokkal életszerűbben, sokkal bölcsebben.

Na most arra jöttem rá, hogy engem voltaképpen megtévesztettek azok a liberális gondolkodók, akik saját életfelfogásukat eszmerendszerbe igyekeztek foglalni, melynek során önkéntelenül is metafizikai fogalmakba futottak bele. Attól, hogy történtek kísérletek a liberalizmus (a liberális, szabadelvű létfelfogás) rendszerszerű fölvázolására, maga a "dolog" egyáltalán nem okvetlenül rendszerszerű. Pontosan úgy nem, ahogyan a konzervatív létfelfogás, szellemi, etikai attitűd sem okvetlenül az.

Az az ember, aki liberális, nem elsősorban azért liberális, mert a szabadságot minden egyéb értéknél értékesebbnek tartja, hanem a — vasika kommentjében emlegetett — dionüszoszi derű okán, mellyel a létezés megannyi tüneményéhez közelít. A liberalizmus éppúgy attitűd, ahogyan a konzervativizmus is az.

Inkább ezeknek az attitűdöknek, viszonyulásoknak a kibogozása, fölfejtése jelentéses, nem az, hogy találunk e olyan lényegi "magot", melyből egy gondolkodás kisarjad. (Nem tudjuk, hogy egy gondolkodás egyáltalán "sarjad"-e. Sokkal valószínűbb, hogy ez a romantika korából átöröklött biológiai modell a maga sajátos metaforikájával eleve megtévesztő.)

Ellentétben mindazzal, amit korábban írtam liberalizmusról és konzervativizmusról, jelenleg a kétféle attitűd szerkezetében nem látok lényegi különbséget. Mindkettőt föl lehet fogni izmusnak, és így mindkettőre fölépíthető valamely metafizikai konstrukció. De igazi működésében egyik sem izmus.

Hanem viszonyulás az élethez.

És ha így teszem föl a kérdést, hogy "liberális-e" vagyok, és a kérdést nem ideológiai síkon akarom megválaszolni, hanem úgy, ahogyan az élet végtelen véletlenjei a kérdéseket nekünk szögezik, akkor a válaszom már korántsem olyan egyértelmű, mint anno.

Maradjunk annyiban: Márai gőgje idegen tőlem, de azt hiszem, pontosan értem, hogy neki erre a gőgre a huszadik század romboló, öntelt elmebaja, kommunizmus és fasizmus (és társaik) egyformán ordenáré infantilizmusa közepette miért volt szüksége. És hogy miért volt ez az attitűd akkor és neki az egyedül vállalható. Ő nem Faludy vagy Örkény volt, akik zsigereikben liberális alapállást hordoztak; és roppant mód taszító lett volna, ha Márai egy ilyen fajsúlyú kérdésben nem a zsigereire, az ösztöneire hallgat.

Igen, azt hiszem, elvileg egyik attitűd sem idegen tőlem. Hogy melyik az enyém igazán, azt pedig csak a szívemen kopogtatva válaszolhatom meg (újra és újra).