Arra jöttem rá, hogy gyerekkori olvasmányaink meghatároznak minket. Úgy értem: meghatározzák azt a gondolkodásmódot, ahogyan a világhoz később is, felnőttként is viszonyulni fogunk.

El sem tudom képzelni, mennyire más ember volnék, ha gyerekkorom két kedvenc ("rongyosra" olvasott) meséje nem az a kettő lett volna, ami. Vagyis nem a Micimackó, és nem a Csipike. E két könyv mély rokonságára csak most, véletlenül figyeltem föl, amikor újraolvastam Fodor Sándor meseregényét, melyről egyik kedves ismerősöm fogalmazta meg igen találóan, hogy "a négyszögletűkerekerdő tizenketteskarikás változata". Bizony az. Felnőtt könyv, mélyen filozofikus könyv. (Persze melyik mese nem az?) Nem is az a lényeg, hogy filozofikus könyv (a Micimackó és a Csipike is), és hogy filozofikus alkatot csinált belőlem, hanem hogy miféle filozófia ez.

Cinikus, okos nyelvfilozófia. Nagyon okos és nagyon cinikus. (Ami nem azt jelenti, hogy én cinikus és okos volnék, hanem azt, hogy nem lennék ilyen, ha e könyvek nem vésődnek belém már nagyon korán.)

A Micimackóról majd később (talán). Most maradjunk a Csipikénél.

Miről szól ez a mese? Ez a mese egy törpéről szól, aki az Óriásnagy Bükkfa odújában lakik, és önmagát végtelenül fontosnak képzeli. Mert olyan hasznos dolgokat csinál, mint hogy letörölgeti a virágport a levelekről, szemrevételezi Csigabiga tervrajzát (ugye a házához...), megfigyeli a Kikerics nyílását, vagy elrettentő példákat mutat az ostoba Vadmalacnak, aki nélküle bizonyára megenné a Légyölő Galócát. Csipike aztán (mert így hívják a törpét) a mese folyamán szépen lassan ráeszmél, hogy mennyire kevéssé fontos is ő. Csigabiga az ő szemrevételezése nélkül is megépíti házát, a Kikerics nélküle is kinyílik, Vadmalacról pedig kiderül, hogy kizárólag az elrettentő példa kedvéért koslatott folyton a Légyölő Galóca körül.

Az idealizmus veresége a valósággal szemben. Egészen röviden nyilván erről van szó. De a dolog bonyolultabb ennél.

Csipike élettörténete ugyanis korántsem kudarctörténet. Miután rájön, hogy a dolgok viszonylagosak, így az ő hasznossága és törpe volta is viszonylagos, eléri őt a boldogság. Csipike legfőbb vágya, hogy óriás legyen, teljesül. Igaz, azon az áron, hogy minden más is óriás lesz.

Nincs ebben a gondolatban valami cinikus?

De, van. A törpe és az óriás viszonyfogalmak. Csak egymáshoz viszonyítva van értelmük. Ha mindenki óriás, akkor senki sem az.

Nem tudom, mennyire tudatosul egy gyerekben valamely mese értelme. Lehet, hogy semennyire. De a tudattalan ösztönmozgások szintjén, melyek valójában meghatározzák gondolkodásunkat, a magam részéről sohasem volt kétséges a dolgok, a fogalmak, az ítéletek viszonylagossága. Lehet mondani valakire, hogy óriás. Azt is lehet mondani, hogy törpe. Azt is, hogy okos. Vagy: buta. Szép, csúnya, ügyes, ügyetlen, jó, rossz stb. Mindez azonban semmit sem jelent. A dolgok ezen ítéletektől függetlenül olyanok, amilyenek; ám hogy milyenek, azt sohasem efféle ítéletekből fogjuk megtudni.

Ettől még lehetünk boldogok, nagyon is, sőt. Minden attól függ.

A humor életszemlélete az, ami a Csipikéből árad (meg persze a Micimackóból, de az egy másik történet). Úgy is mondhatnánk: önirónia.

Azt hiszem, örök életemre hálás lehetek e könyveknek, amiért megismertették velem ezt az életszemléletet. Fölmérhetetlen a nyereség, amely fakad belőle.