Valószínűleg kevés olyan ember van, aki saját blogját komolyabban venné, mint én. Ez nem azt jelenti, hogy "több energiát fordítana rá": bizonyos értelemben ez a blog kifejezetten igénytelen. Még mindig nem cseréltem ki a fejlécképet. Még mindig nem váltottam sablont. A "blogajánló" jelentős részben elavult, és még mindig nem frissítettem. Viszont mindennap többször is ránézek a blogra, folyamatosan válaszolok az érkező kommentekre, mindegyiket komolyan veszem, mindegyik elgondolkodtat, fölizgat.

Mégis, minden komolyan vétel dacára: az oldal elvesztette azt a frissességét, mely eleinte (legalábbis számomra mindenképp) jellemezte. Ennek okát szeretném most megtalálni.

Kezdjük a tényfeltárással! A blog első évében minden hónapban 13 és 15 között mozgott az új bejegyzések száma. A következő évben ez a szám nagyjából 10 és 13 körüli volt. Az utóbbi időszakban 10 alá esett. Úgy látszik, egyre kevesebb a mondanivalóm. Arra ugyan mindig ügyeltem, hogy túlságosan hosszú szüneteket ne hagyjak két bejegyzés között (ezzel is jelezve folyamatosan magamnak és olvasóimnak, hogy vagyok még), de a szünetek átlagos időtartama szépen fokozatosan növekedett. Eleinte 2-3 naponta mindig volt új poszt. Utána már inkább 3-4 naponta. Újabban leginkább 4-5 naponta. Ezek tehát a tények.

De miért ez a megritkulás? Miért ez az ellustulás?

A magyarázat valójában egyszerű. Amikor elindult a blog, minden újszerű volt. Mint amikor megérkezünk egy idegen országba. Belépünk egy frissen festett lakásba. Soha nem fogom elfelejteni azt az izgalmat, melyet az első éjszaka éreztem. Íme most mindent elmondok a világnak, bárki elolvashatja. Értelemszerűen mindenféle témába belevágtam, tapogattam a falakat, miről lehet, miről tudok, miről érdemes írni. Írtam grafológiáról, írtam a BKV-ről, írtam a hétköznapjaimról, volt, hogy megírtam egy egész vasárnapomat, írtam snookerről, írtam az egyik diplomaátadómról stb. stb. Nagyon izgató volt, hogy minderre hogyan reagálnak majd az olvasók, de mindenekelőtt: nagyon izgató volt minderről a nyilvánosság előtt beszélni. Kísérlet volt, kaland, önfelépítés és önlebontás.

Ez a kaland ma már nem létezik. Fölépítettem magam, és már nem tudok megváltozni.

Pontosabban: meg tudnék, ha egészen átalakítanám e blog karakterét. Persze akkor az már egy másik blog lenne, és én nem pontilyen lennék, hanem valaki más.

Az embernek időről időre szüksége van ilyesféle önátépítésekre. Kíváncsiságunkat a világ iránt csak akkor tudjuk megőrizni, ha megváltoztatjuk a nézőpontunkat; ha elhagyjuk azt, ami volt, elássuk, eltemetjük, és építünk helyette valami egészen mást, egészen újat.

Az a kedves olvasóm, aki ideszokott, és most némi ijedséggel olvassa e sorokat, kérem, ne ijedjen meg: pillanatnyilag nincs arról szó, hogy abbahagynám e blog írását. Ahhoz, hogy ez történjen, sokkal jobban kellene unnom e mostanit. Vagy valami olyasminek kellene történnie, amit most még nem is láthatok előre. Paradigmaváltásnak. 180 fokos fordulatnak.

Akkor miért írom mindezt? Nem öneltemetés, inkább afféle vérfrissítés gyanánt. Nagyon kíváncsi lennék olvasóim/kommentelőim véleményére, hogy miről akarnának olvasni, vagy miről akarnának többet olvasni itt. Ez nem azt jelenti, hogy arról is fogok írni (ilyesmire természetesen nincs garancia), mindazonáltal biztosan elgondolkodnék az ötleteken. "Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói."

El tudom képzelni például, hogy valaki szeretne több bejegyzést olvasni

ezen a szép nyelven,

és bosszúsággal tölti el, hogy milyen régen volt már ilyen. Semminek sem szabad kizárni a lehetőségét...