Ez egy kitűnő film. Annál kevésbé kitűnő a cím magyar fordítása (A vihar mindent felkavar), amely a mű teljes félreértéséről árulkodik. Hogy miért, arról később.

A film arról szól, hogy 1999. december 27-én egy idős professzor a fiatal amerikai feleségével irtózatos viharba kerül a francia középhegységben. Autójuk fölött a férfi elveszti az irányítást, az kipördül, ráesik egy fenyő, a két utas eszméletét veszti.

A következő vágás már a másnap reggeli kép. Az idős úr nem tud kiszállni a kocsiból, a nő elindul magassarkú cipőjében segítséget keresni. És innentől egy új élet kezdődik; lényegében annak lehetünk tanúi, ahogyan a civilizációtól elkényeztetett, nyafogó, fiatal jogásznő, akit fölháborít, hogy nincsen minden szobában a hőmérsékletet tizedfok pontossággal szabályozó légkondi, és azt hiszi, hogy aki nem New Yorkban él, az bizonyára olvasni sem tud, felnő. Emberré nő. Életében valószínűleg először szembesül a valósággal, és ez a film végére az egész gondolkodását átalakítja.

De mi az a "valóság"? Mit mond ez a film a "valóságról"? Lényegében, azt hiszem, ez a mű alapkérdése, alapkonfliktusa.

A valóság az "elgépiesített világ" ellentéte. Élni, enni, tisztálkodni, beszélni, gyógyítani, megmelegedni: tudunk-e a civilizáció nélkül? Ez a kérdés.

A válasz pedig az, hogy annyiban vagyunk emberek, amennyiben tudunk.

A film legmegrázóbb mozzanata az, hogy a fiatal new yorki nő a viharsújtotta francia vidéken valóságos emberekkel találkozik. Olyan emberekkel, akik — elhangzik ez a mondat a filmben — "már mindent elvesztettek". A legmegrázóbb mozzanat igazából egy szereplő, egy igazi ember: Thomas. Azt hiszem, voltaképpen az ő alakja az, amely ezt a filmet nehezen felejthetővé teszi.

De mitől lesz egy ember "igazi"? Mitől nem "igazi ember" egy new yorki jogásznő? És mitől az Thomas?

A tragédiától.

Thomas tragikus ember. Olyan emlékeket és eseményeket hordoz a múltjában, amelyek az egész alakot súlyossá, méllyé, egyszerűvé teszik. Képzeljünk el egy embert, aki mindent elveszített, ami fontos volt neki! Az ilyen ember nem fog amiatt kétségbeesni, hogy nincs kellő térerő a mobiltelefonjához. Meg van tisztulva az ilyesféle problémáktól.

A vihar nem "felkavar", hanem megtisztít. Világossá tesz. Elválasztja a lényegest a lényegtelentől. De legalábbis elindít valamit, akkor is, ha nem tudjuk, hogy mi az; ezért nem kell mellé ige. Az igét majd mi odatesszük, nem kell, hogy egy túlbuzgó műfordító tolakodjon nekünk. [A jó fordítás mindig a szó szerinti. Ezt jegyezzük meg.]

1999. december 31-én ér véget a film, mely így éppen egy három napos feltámadás-történetet példáz. A haláltusa és a három napos pokoljárás után a jogásznő visszakerül az életbe. Az erdő útjai a jótékony fűrészek hatására megtisztultak; és eredeti terveinek megfelelően még éppen oda is tud érni egy konferenciára, Genfbe, a reformáció fővárosába.