Itt az ősz, hamarabb sötétedik, a blogot senki se olvassa, az ember fölöttébb melankolikus hangulatba tud kerülni. De a melankólia nem rossz. Ellenkezőleg: Poe szerint a legpoétikusabb állapot. Vagy idézzük Schumannt (?), akinek megjegyezték, hogy miért szerez olyan szomorú zenéket, és ő azt válaszolta: "hogyhogy én szerzek? a zene szomorú!".
Ha van magyar költő, aki ezt az állapotot, hangulatot, életérzést a maga összetett-játékosságában velejéig meg tudta ragadni, akkor az Jékely Zoltán. Kevesen tudják róla, mennyire jó költő. A Futballisták című verséből idézek (mely alighanem a legszebb fociról szóló költemény a magyar irodalomban).
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.
Az érzés, ami olvasás közben eluralkodik rajtunk, elementáris. Mégis, mégis, muszáj elemezni, fölbontani. Pont azért, mert elementáris. A verselemzéstől csak azok félnek, akikre nem hat mélyen a költészet, és attól tartanak, hogy holmi boncolgatás képes elfeledtetni velük a műélvezet eufóriáját.
Mi itt a hatás titka, veleje? Azt hiszem, az elmúlás, a nosztalgia mint határhelyzet. Úgy lenni kívül valamin, hogy mégis nyakig benne vagyunk.
De talán menjünk sorjában.
Mindig lesz: ezt állítja a beszélő. Olyan bizonyossággal, mint azt, hogy meghalunk, vagy hogy a Föld kerek, az ég kék, és hogy a kutyának négy lába van. Mire ez a magabiztosság? Arra, hogy a foci (a játék) maga a fiatalság. Fiatalság pedig Mindig lesz. Amíg ember az ember, újratermelődik. Nem fog megszűnni, elmúlni. Csak mi múlunk el. Csak mi öregszünk meg.
De miért fontos, hogy a nagyvárosok határán? Szerintem azért, mert fiatalság, játék, foci, élet, valóság, gyerekkor csak ott létezik. A nagyvárosokon belül a felnőttek élnek. Belül vannak a gyárak, irodák, hivatalok. Kívül a letarolt-gyepű rét. Vagyis a betöltetlen pusztaság, az üresség, melyet ki lehet tölteni, be lehet vetni. Vagyis a szabadság helyszíne.
A hűvös alkonyati óra szintén a munkaidőn kívüli birodalma az életnek. Az alliterációk, nazálisok, fölpattanó zárhangok már jelzik, hogy a labdapattogás lényegében zene. Dobzene. A zene pedig a létezés ráción kívüli világa. Már önmagában is a kívüllét, határon-lét, felelőtlen, felnőttelen lét jelzője.
Az idézet ötödik sora már szemérmetlenül bánik az alliterációkkal. Igen, ez a sor magához akar mágnesezni. Be akar hízelegni. De erre már nincs is szükség, mert ott vagyunk. Ott vagyunk a nagyvárosok határán. Kívül a játéktalanságon, a felnőttségen, a felelősségen, az ipari termelésen. Milyen szép szó is ez a labdaéhes! Mennyire azt mondja, hogy elemi igény, ösztönös, erős, elfojthatatlan igény a játék; olyan, mint az éhség. Ránk tör, és nem hagyja, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Mint az éhség. Vagy mint a zene. Benne vagyunk, fülig belemerültünk a játék világába, oda mágneseződtünk.
De mi akkor az utolsó két sor? Az utolsó két sor mégis a kívüllété. Méghozzá a kívüllété a kívülléten. A bolyongó, dérütött pasas már túl van azon, hogy beállhasson játszani. Ő csak néző. Ő már csak néző. Soha többé nem lehet gyerek, soha többé nem lehet egészen kívül. Ezért az ő helyzete (a mi helyzetünk) maga a határlét. Annyira van benne a játékban, amennyire a kapufa a kapu része. Hozzátartozik, de egyszersmind a határát is megmutatja. A játék határa pedig éppen ez. Vagyis az, hogy egyszer meghalunk; nem lehet örökké játszani. Ezt azonban a futballisták nem értik, nem látják. Belefeledkezni a játékba: ez a célja minden földi halandónak. Ez készteti megállásra, csodálkozásra, eltünődésre a bolyongó, dérütött pasast, aki akár mi is lehetnénk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2010.09.28. 18:15:43
pontilyen 2010.09.28. 22:56:37
Könnyen lehet, hogy ismerte is Sándor Pál a verset (és nem csak az életérzést), mert a Futballisták 1946-ban jelent meg.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2010.09.29. 21:35:22
szomorutojas · http://tojas.blog.hu 2010.09.29. 23:22:27
A mindig lesz látszólagos bizonyosságában a mindig volt tükrözôdik, és talán ott visszhangzik benne a himnuszból a mindig lesz, mert lennie kell. Mert szükség van rá.
Az élet nagyvárosi lüktetésének peremén meglévô letarolt-gyepû rét dobzenéje a kontraszt. A két dobzene, amiben az egyik az élet gépi lüktetése (gyárak, autók, gépek), a másik pedig a természetes emberi lüktetés, a szív, a labda, a lábak dobolása. Hûvös alkonyati órán a város már hûlôben, csendesülôben van, ekkor hallani, látni, érezni a gyep zenéjét.
Nem feltétlenül a fiatalságét, hiszen az alkonyatórán azok tudnak a gyepen játszani, akik a város dohogását mozgatták egész nap.
Inas, diák, dérütötte pasas, három generáció kontrasztja olvad az alkonyatban egyetlen zenévé, a közös vonzás odavonzza ôket, mert éppen kortalan. Mint a tánc (dobzene), mert a foci a szakrális tánc egy formája. Nem a diákoké, nem az inasoké, nem is a deresedô pasasoké, hanem közös.
A vers szerintem éppen a közösrôl szól, valami ôsirôl a város peremén, egy bizonyosságról a változásban, valami szakrálisról, amihez ki-ki a magáét teszi hozzá. Tûnôdést, labdaéhséget, fiatalságot. Kinek mije van.
pontilyen 2010.09.30. 12:51:48
Igazad van, valóban finomabb elemzés, hogy három generáció van jelen a pályán: a diák (tizenéves), az inas (huszon-, harminconéves), illetve az őszhajú pasas, aki már talán az ötvenen is túl van. Ám az utóbbi valamelyest mégis elkülönül. Csak róla tudjuk meg, hogy nem játszik, hanem tűnődik. Szerintem hangsúlyos, hogy ő kívül van a játékon. Mint ahogy persze az is hangsúlyos, hogy a _helyszínen_ mégis ott van.
A tánc metaforája nagyon tetszik. Valóban egyfajta rituális tánc is futball. Talán föl is éleszt valamit abból a karneváli kultúrából, amely Európában az egész középkort behálózta, és amely a racionalitás XVI. századi térnyerésével háttérbe szorult. Van a focinak egy ilyen szakrális dimenziója is.
szomorutojas · http://tojas.blog.hu 2010.09.30. 23:23:03
Ô nem egy konkrét résztvevô, csak egy-egy találomra megjelenô, bolyongó aki nem is deresedik, a deresedés is csak megtörtént vele, megütötte ôt.
Nekem egyébként ô a kedvencem a pályán, tôle válik annyira külvárosivá a hangulat. (igen, én is külvárosi vagyok, de veled ellentétben kimondottan szeretem a külváros nagyon nem városhangulatát, a távolságát, a látszólagos semmilyenségét), ezek a dérütötte pasasok bolyongnak ki az olcsó italmérésekbôl, hogy utána levegyék belsôvel a passzolgatott konzervdobozt a Vécsey utcán, kicsit megrémítve az iskolásokat, kicsit összekacsintva velük.
pontilyen 2010.10.01. 12:50:09
Hogyhogy "velem ellentétben"?? :-)
Én is pont azt szeretem a külvárosban, hogy nagyon egyedi atmoszférája van. Ahogy leírtad.
És valóban, szerintem is, ez a vers a "dérütött pasas" nélkül nem lenne az, ami. Ő a legfontosabb szereplő.
szomorutojas · http://tojas.blog.hu 2010.10.01. 19:03:47
Erre a cikkedre emlékeztem úgy, mintha a peremkerületekrôl illuzórikus véleményed lenne.
pontilyen.blog.hu/2010/09/19/a_kritikarol
Milyen messze jutottunk onnan, hogy a dérütötte pasas csak nézô, addig, még a dérütötte pasas válik a legfontosabb szereplôvé.
pontilyen 2010.10.01. 19:17:13
Hát hogy egy bizonyos peremkerületről (ahol lakom) mi a véleményem, azt leírtam itt: pontilyen.blog.hu/2009/08/08/a_varos_peremen_ahol_elek
:-)
Az meg, hogy "néző" és a "legfontosabb": talán kizárja egymást? Nekem ez a vers a nézésről szól elsősorban, arról mond el sokat. A játékról is persze, de még inkább arról, hogy valamelyest már kívül is vagyunk a játékon, mert kívül kell lennünk.
szomorutojas · http://tojas.blog.hu 2010.10.02. 00:02:17
pontilyen 2010.10.02. 14:09:39
Igen, azt tudtam, hogy te is erzsébeti vagy, hiszen az "utcaneves" poszthoz írt kommentekből ez kiderült. :-) Nem véletlen, hogy átélhető nekünk a vers atmoszférája.