A nagy szellemeknek gyakran idézik föl zseniális "jóslataikat", megérzéseiket és jövőbe látásukat, mintha a nagy szellemeket ezek minősítenék. Pedig a nagy szellemek zseniális tévedései legalább annyira értékesek. Elvégre ugyanarról beszélünk; hogy valami tévedés-e vagy igazság, azt mi éppoly kevéssé tudjuk, mint azok, akik kimondták. A mi dolgunk nem is az ítélkezés, hanem a mérlegelés.

József Attila 1937-ben írta a következő sorokat az Ős patkány terjeszt kórt... kezdetű versében:

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.

1937-ben, ez fontos. 13 éve már tombol minden idők legpusztítóbb diktatúrája: a sztálini. Négy éve már tombol minden idők legcinikusabb diktatúrája: a hitleri. Szovjetunió- és Németország-szerte már állnak a koncentrációs táborok, ahol embertelen kínok között gyilkolnak meg ártatlan embereket. Minderről József Attila azonban nem tudhatott.

Nagyon sok rossz volt a Horthy-kor Magyarországában, és ezt a sok rosszat éppen József Attila formálta meg a legmagasabb művészi fokon. Nyomor, visszafojtott agresszió, vegzálások, szociális feszültségek. Ám mégis többé-kevésbé jogállamról volt szó, működött a parlament, létezett ellenzék, bizonyos határok között szabadon lehetett szerveződni, írni, beszélni, gondolkodni. Vagyis a kor (demokrácia-ügyileg) sokkal jobban hasonlított a mostanihoz, mint az, ami utána jött. És egy valamiben hasonlított sokkal, de sokkal jobban: el lehetett hinni, hogy "a történelem folyamata nagy vonalakban mégiscsak a civilizálódásé, demokratizálódásé, a szabadságjogok folyamatos kiterjesztéséé". Vagyis, hogy karóba nem húznak ma már.

De el lehet-e hinni ezt a mondatot azok után, hogy tudjuk, mi történt a Gulágon, a náci koncentrációs táborokban, vagy hogy az idézethez még illőbb példát keressünk: azok után, hogy hét-nyolc évvel és mintegy 200 kilométerrel József Attila sorai után és mellett a Délvidéken a legpokolibb vérengzések közepette valóban — egyebek között — karóba húztak olyan embereket, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarnak (németnek, horvátnak, egyszóval: nem szerbnek) születtek?

Talán nem. Nehezen. Nem igazán.

Miért érezzük mégis, tudva, amit tudunk, hogy József Attila idézett sorai valami mélységes valóságra tapintanak rá? Nos, semmiképpen sem igazságértékük miatt. Az, hogy mint elődeinket, karóba nem húznak ma már, tényszerűen nem igaz. Az emberek semmivel sem lettek kevésbé kegyetlenek, mint ötszáz vagy ezer éve voltak.

A sorok igazsága, valósága, nevezzük, ahogy akarjuk, a perspektívájukban rejlik. Villamoson utazva, egy számítógép előtt ülve egy irodában, barátokkal filmeket nézve úgy tűnik, mintha az emberiség valóban átment volna egyfajta civilizálódási folyamaton. A modernkori európai emberiség mély bajait talán legzseniálisabban érzékelő Nietzsche "domesztikált háziállatokról" beszél. Ez a perspektíva kétségkívül létezik. És amit József Attila leír, az zseniálisan rezonál erre az érzésre. Igen, a civilizáció vívmányait élvezve például annak is örülünk, hogy hétköznapjainkban jellemzően ritkán szembesülünk vadállatokkal. És ezt pont akkor kell kimondani, amikor ily sivár magunk körül a világ.

Rossz, hogy napról napra a létfenntartással küszködünk, hogy vissza kell fizetni a lakáshiteleket, hogy nem tudunk semmi nagyot alkotni, mert ezer módon meg van kötve a kezünk. De a kínnak ezek mégis valahogy kifinomúltabb formái.

Ennek észrevétele, vagyis annak észrevétele, hogy minden borzalom ellenére "lehetne a világ még sokkal rosszabb is", olyan billegést, játékot, nézőpont-vibrálást eredményez, amely igazságértékétől függetlenül teszi József Attilának ezt a művét elfeledhetetlenné. Figyeljünk csak, hogyan folytatja/fejezi be ezt a kín-leltározó költeményt:

Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.