Ha van lebilincselően izgalmas könyv a világirodalomban, akkor az Szent Ágoston Vallomásai. Nem, nem krimi, a szöveg tétje sokkal nagyobb, mint egy puszta bűntény földerítése; egy ember sorsa, a saját sorsunk, saját életünk. A kereszténység talán legnagyobb filozófusa még abban a korban élt, amikor a hit legizgatóbb kérdései kiforratlanok, rendezetlenek voltak, vagyis nem egy másik értelmezéshez képest kellett kialakítania nézeteit Istenről, hitről, igazságról, vallásról, dogmákról, életről, halálról, időről és egyebekről, hanem saját élete vetette föl ezeket a problémákat. Mai korunkban talán nem is lehetséges annyira intenzív élet, mint amilyen Ágostoné volt 354 és 430 között.

Természetesen megnéztem az m1-en vetített Szent Ágoston című filmet, és nem csalódtam benne. Sőt (vagyis nem "sőt", hiszen a "nem csalódás" lényege mindig ez:) tanultam belőle, tudatosított bennem valamit, ami eddig homályos volt, életre keltett egy dilemmát, amely fölött korábban átsiklottam, egyszóval: megrázott.

A film dramaturgiailag zseniálisan meg van komponálva. Az események jelen ideje 430, helyszín Hippo, a vandálok által ostromolt város a Római Birodalom észak-afrikai részén, melynek akkor már hosszú évek óta volt püspöke Augustinus. Micsoda drámai állapot már ez a szituáltság is, micsoda élet, amelyik így múlik ki, szó szerint egy Birodalommal, az emberiség ismert történetének egyik leghatalmasabb, legszervezettebb és leglenyűgözőbb birodalomával együtt!

A Vallomások története emlékezésként bontakozik ki szemünk előtt. A világirodalom talán legjobb szövege itt csak mellékszál, előkészítés, az igazi konfliktus megértetésének eszköze.

Mert mi az igazi konfliktus? Az igazi konfliktus az a kérdés, hogy mi marad nekünk Rómából, ha — amint azt már a szereplők közül is mindegyik sejti — elpusztul a birodalom; lesz-e, lehet-e folytatása; és milyen szerepet játszik majd ebben a folyamatban a kereszténység. Játszik-e, játszhat-e bármiféle szerepet.

Róma, csodálatos szervezettségével, magasrendű civilizációjával, fantasztikus jogrendjével ekkora már elvesztette lényegét: mindennek a sok civilizációs vívmánynak az erkölcsi tartalmát, ethoszát, vagyis azt, ami eredetileg létrehozta. És Augustinus drámája, mondhatni: egész életének drámája, pontosan ez. Fölnövekedett úgy, hogy kívülről-belülről ismerte a Római Birodalom egész erkölcsi szervezetét, mindent elolvasott, ami ezt az államszervezetet azzá tette, ami: hatalmas birodalommá; és mozgatta is a szervezetet, híres szónokként működtette, velejéig kiismerte, átlátta, érezte, és megértette. És levonta a tanulságot: hogy ez már nem működik. Nem működik mint élet, sem az állam, sem az egyén szintjén, mindkét szinten romlásba visz, tönkretesz, kiüresít.

Miért nem működik? Mert alapkiindulása, mely először friss és egészséges, éltető, izgató és élettel teli volt, az az alapkiindulás, hogy a jog mindent el tud rendezni, mert az igazi emberi hatalom a szó, szóval ez az alapkiindulás elvesztette kapcsolatát a valósággal, a hús-vér élettel. Elkezdett visszájára működni. Nem az igazságosságot szolgálta, hanem az igazságtalanságok megmagyarázását. Szofizmus lett, nihil, formalizmus.

És ekkor lépett be Ágoston (és az egész európai civilizáció) életébe a kereszténység.

Micsoda pillanat lehetett ez! Aki Ágoston Vallomásait nem bírja olvasni patetikus hangvétele miatt, az gondoljon arra, hogy nincs olyan pátosz, mely ennek az eseménynek a jelentőségét kifejezhetné. Jött egy gondolat, egy eszmerendszer, amely kivezető utat, mégpedig nagyon is praktikus, használható, világos kivezető utat jelentett a kor káoszából. Ez pedig az volt: az igazság nem szavak és szofizmák ügye, hanem a hús-vér életé. Egyszerűen a lelkiismeretre, a mindenkiben élő Istenre kell hallgatni.

Ennek felismerése azonban összeegyeztethetlenné vált a Birodalommal, hiszen annak alapjait kezdte ki. És valóban: ez már egy új világkorszak eszméje volt.

A Római Birodalom és a kereszténység közti viszony azonban nem egymással küzdő elvek viszonya volt. Soha nem az volt. Ez két egymást váltó hatalom viszonya volt. Mindkettő ugyanarról szólt: értelmet adni az életnek, élhetővé tenni a világot, hinni abban, hogy érdemes folytatni.

Ezen a ponton állt Augustinus élete, egy olyan magaslaton, ahonnan visszafelé is nyílt kilátás, de még inkább előrefelé, a jövőbe, a lelkiismeret hosszú-hosszú évszázadainak korszakába, melynek egyik alapítója volt. Ez az oka, hogy élete nem csupán egy élet volt a sok közül, hanem az európai történelem egyik legfontosabb élete. Ezért lebilicselően izgalmas könyv az önéletírása, és ezért volt érdemes megnézni a róla szóló filmet is. Európa sorstragédiáját éreztem lüktetni ebben a 430-ban játszódott hippói drámában.

Igen, erről nem lehet nem patetikusan beszélni.