Nekem mindig úgy tűnt, egy város civilizáltságának egyik legfontosabb fokmérője, hogy közlekedik-e benne villamos. Buszok vannak mindenütt, a pusztákon is. De a villamos a polgárosultság, a kultúra jele. Mindig jobban szerettem a villamosokat a buszoknál, nem hagyott megtéveszteni, hogy sokszor kényelmetlenebbek, még többször lassabbak, és általában nehézkesebbek előbbiek utóbbiaknál. Mert volt egy mindent fölülíró érv, mely a mai napig is eloszlat bennem minden kételyt: a villamosok szebbek.

A buszokkal ellentétben a villamosok teste kifejezetten szép, áramvonalas, lekerekített, szimmetrikus, elegáns; belső kinézete pedig jóval kevésbé zsúfolt, sokkal tágasabb, sokkal szimmetrikusabb, egyben városiasabb, kifinomultabb, egyszóval: szebb.

Persze nem minden villamos egyforma. Nekünk, külvárosiaknak, eleinte leginkább csak az UV létezett. Nem szerettem őket, mert zajosak, recsegők, vadak voltak. Ajtajaik csapódása bosszantott, mint ahogy a menet közben ide-oda himbálózó kapaszkodók is az őrületbe kergettek.

Ma már tudom, hogy UV-kkal szembeni ellenszenvem forrása egyszerűen a kíváncsiság volt. Őket nagyon jól ismertem. Jóformán nap mint nap, de mindenesetre elég gyakran utaztam velük, és leginkább csak velük utaztam. Minden hangjukat, minden zihálásukat (lélegzetvételüket, szívdobogásukat) ismertem, és szerettem volna valami mást, valami izgatóbbat is kipróbálni. Nem arról volt szó, hogy ne tetszettek volna a fa ablakkeretek, a műbőr ülések vagy a hűvösen elegáns fehér kapaszkodóoszlopok. Arról volt szó, hogy egy idő után megtudtam: másféle villamosok is léteznek, és rájuk is kíváncsi lettem.

Ezekhez a "másféle" villamosokhoz aztán (értelemszerűen) hozzá is kötöttem a belvárosiasság, a kifinomultság és elegancia képzeteit. Két ilyen másféle villamos volt ugyebár akkoriban Budapesten: az ipari csuklós és a Tátra.

Az ipari csuklós számomra az áldott és csodálatos pesti belvárost, a Tátra pedig a nem kevésbé áldott és csodálatos Budát jelentette. Előbbiekkel a 2-es, 4-es, 6-os és 24-es villamosok vonalán; utóbbiakkal az 59-eseken és 61-eseken találkoztam.

Talán a pestieket szerettem picit jobban, piros műbőr üléseikkel, mélyen duruzsoló csengőikkel, UV-khez képest elegáns siklásukkal, ahogyan szelték Pest öreg, patinás utcáit. Különösen tetszettek a csuklók, amelyek hajlékonnyá tették e járgányok mozgását. Épp azt láttam bennük végre, amit az UV-kból annyira hiányoltam. Igen, igen, a hajlékonyságot, a kecsességet. Finomabbak voltak ezek, mint az általam megszokott villamosok, halkabbak, tágasabbak, hiányzott belőlük az a külvárosias vadság, mely az UV-któl annyira elidegenített.

A Tátrákat is szerettem viszont. Bennük főleg a négyes ülések eleganciája ragadott meg. Számomra ez azt jelezte, hogy villamoson utazni családi esemény. Papa, mama, gyerekek, indulnak a zöldbe, az erdőbe. A budai villamosozás mindig azt jelentette, hogy Tátrával megyünk. Mondjuk a Farkasréti temetőbe vagy ki a budai hegyekbe. Úgy képzeltem, a lankás budai utcákhoz hozzátartozik, hogy ott még a villamosok is másmilyenek. Csendesebbek, de erősebbek, nagyobbak, testesebbek.

Ez a háromféle villamos létezett a gyerekkorom számára. A külvárosé, Pesté, illetve Budáé. Akkoriban úgy tűnt, ezek a helyszínek és járművek összetartoznak, még ha tudhattam volna is, hogy ez már akkor sem egészen így volt. (Jártak csuklós villamosok a külvárosban is, mint ahogy Tátrák is Pesten, és az UV-k is bementek a Deák térig, a belváros szívébe.) A szubjektív érzés volt fontos, az, hogy a jármű és a helyszín viszonyban vannak egymással, szimbiózisban élnek, elválaszthatatlanok.

Mára ez a helyzet valamelyest megváltozott, sőt mondhatnám, jelentősen megváltozott. Ez azonban legyen egy esetleges későbbi írás témája, mely majd, ha nem is megcáfolja, de kiegészíti ezt a mostanit.