Néhány héttel ezelőtt üzenetet kaptam egykori iskolámból, ahol egy éven keresztül tanítottam magyart, fölkérést, hogy tartsak meg az iskola névadójának napján egy előadást. A fölkérés nagyon jólesett. Nem vagyok "híres ember"; az üzenet csak annak a ténynek szólhatott, hogy egy évig ott voltam. Ez az emlékezés pedig meghatott. Mint ahogy később aztán, amikor hosszú évek után ismét beléptem az épületbe, oly sok minden még. Életem egy része maradt a falak között, egy olyan része, melyet többé-kevésbé igyekeztem elfelejteni. Igen, elfelejteni. Nem azért, mert rossz volt, hanem, mert fájdalmas. Túl érzékeny voltam én ahhoz, hogy tizenéveseket tanítsak; és túl érzékeny vagyok most is, amikor a rám törő emlékvégtelennel kellene kezdenem valamit. Mégis megkísérlem (a "kezdést"), már csak azért is, mert már régóta szerettem volna írni erről az életszakaszomról.

Négy év után visszatekintve ugyanis egyszeriben olyan egyszerűnek látszik minden: mindössze arról volt szó, hogy túlvállaltam magamat. Túl sokat akartam.

Úgy véltem (egyébként mindig is), hogy egy tanárnak nem pusztán az ismeretek átadása a feladata, hanem a nevelés is, vagyis az, hogy a diákot, aki iskolába jár, megváltoztassa. Eddig ezzel nem is lett volna különösebb probléma. Lényegében minden valamirevaló tanár jellemet is formál, nevel is, változtat. Az igazán nagy túlvállalás abból adódott, amivé én (vágyálmaimban, örök álmodozóként) nevelni akartam a tizenéveseket. Röviden összefoglalva ez ennyi lett volna: gondolkodjanak önállóan; ne tiszteljenek semmilyen tekintélyt csak azért, mert tekintély; álljanak ki a maguk igaza mellett; kételkedjenek, kérdezzenek; legyenek szabad emberek.

Rettenetesen vékony jégre tévedtem így, amely aztán beszakadt alattam. Nem tudtam ugyanis ezeket a nemes elveket hitelesen képviselni, ezt pedig egy élesszemű tizenéves azonnal észreveszi, miáltal én mint tanár minden tiszteletemet elvesztettem előttük. Nem mondom, hogy így semmiféle hatással nem lehettem rájuk, de azt igen, hogy ha volt is hatás, azt én már nem tudtam kontrollálni, ami fölöttébb frusztráló tapasztalat volt.

Autoriter tanár persze alkatomból kifolyólag nem tudtam volna lenni, azaz talán képmutatás céljaimat elvnek állítani be. Ráadásul nem is feltétlenül elv ez; sőt. Pontosan láttam, hogy az iskola talán két legsikeresebb tanára kifejezetten autoriter módon fogta föl a tanítást. Beszélgettem velük olykor. Tiszteltem őket, mert eredményesek voltak (és ez nem csupán a versenyeredményeket jelenti). És tiszteltem őket, mert ők sok mindent tudtak, amit én nem. Ugyanakkor tudtam, hogy úgy tanítani sohasem fogok, ahogy ők; nem tudok, de nem is akarok.

Az tehát önmagában, hogy diákjaim nem tisztelték bennem a tekintély, a tiszteletreméltó tanári kar képviselőjét, egyáltalán nem frusztrált volna. Ne is tiszteljenek azért, mert hatalmam van, és ezt bármikor meg tudom mutatni; tiszteljenek azért, amit tudok. Hogy ezt elérjem, ahhoz azonban sok minden hiányzott belőlem. Nagyképűnek hangzik, de ténynek gondolom, hogy a tudás a legkevésbé...

De ha nem a tudás, akkor mi? Mindenekelőtt az, hogy érett személyiség legyek. Az érett személyiség legfőbb jellemzője, hogy nem érzelmei irányítják, hanem értékrendje. Föntebb a tanítás-nevelés céljai kapcsán fölvázoltam egy értékrendet, mely nagyon világos, értelmes és (tudományosan is, kulturálisan is) megalapozott. Ha érett személyiség lennék, képes lennék arra, hogy ezt az értékrendet ország-világ előtt képviseljem; és ne befolyásoljanak pillanatnyi érzelmek benne. A nevelésbe-oktatásba én azonban a megengedhetőnél sokkal, de sokkal több érzelmet vittem bele. Nagyjából 120 tanítványom mindegyikéről minden információt igyekeztem beszerezni, szemmel kísértem életútjukat, föltérképeztem érdeklődési körüket, ízlésüket [magyartanárként ez egyébként nem is olyan nehéz...], próbáltam őket a legtöbbféle élethelyzetben megismerni, minek érdekében egyébként elképesztően necces dolgokra is vetemedtem, amiknek egy részén ma már kerekre meredt szemmel mosolygok. Az információk beszerzése persze fontos, de az érzelmi viszony kialakítása egy tanítvánnyal: még akkor is óriási pedagógiai hiba, ha a tanítás során szinte görcsösen igyekeztem az értékelés során minden érzelmi szempontot kizárni (sokszor éppen az ellenkező végletbe esve). Túlságosan gyerek voltam magam is, hogy egy akkora kihívással, amit magam elé tűztem, megbirkózzam; túlságosan érdekelt, hogy mi történik velem.

Egyértelmű kudarcnak éreztem volna ezt az egy évet, ha el nem beszélgetek egyszer az iskolában tanító egyik tanárral, aki csodálatos és váratlan módon megvigasztalt. Lényegében ő mondta el nekem azt, amit itt föntebb írtam. Azaz, hogy nehézségeim lényegében abból adódnak, hogy a nehezebb utat választottam; és hogy semmi okom csüggedni, mert ezen az úton az első lépésekkor még garantált a kudarc, de utána olyat kapok majd vissza a fáradozásért, amit a könnyebb utat választó tanár sohasem. Ezeken a szavakon azóta nagyon sokat gondolkodtam, és — mint a föntiekből látszik — hajlamos vagyok elfogadni őket. Nemcsak azért, mert hízelgőek, hanem mert mélyek is, és sokkal nagyobb a magyarázóerejük, mint a legtöbb állításnak, amit a témával kapcsolatban hallottam.

Nem az igyekezet volt kevés, még csak nem is a tehetség, hanem a feladat nagysága és a bennem a megvalósításhoz szükséges erő közti szakadék volt óriási. (Némi képzavarral szólva.) Nem teljes kudarc tehát, hanem félbehagyott kísérlet.

Sokkal előrébb ezzel persze még nem tartok. Hacsak annyival nem, hogy látom a kiutat. A fényt egy korábban oly kilátástalanul sötétnek látszó alagút végén. Ez pedig ilyen egyszerű: meg kell érnem, föl kell nőnöm, "érett személyiséggé" kell válnom.

A látogatás az iskolámba azonban (és most értettem meg igazán, most, hogy így végiggondoltam, és leírtam) pontosan ezért volt olyan fölkavaró. Mint egyébként minden látogatás minden iskolámba. Úgy éreztem ugyanis, hogy én négy év alatt alig változtam valamit; ugyanolyan gyerek vagyok, mint akkor. Ugyanúgy elragadnak az érzelmek, ha meglátok egy gyereket/kamaszt/tizenévest. Még mindig túlságosan érzékeny vagyok.

Igen, igen, ezt üzente az iskolám. Ez az írás is ennek közvetlen bizonyítéka.