Regénynek azt a történetet nevezzük, amelyikben valamilyen módon minden összefügg mindennel. Nincsen olyan szó, név, párbeszéd, valóságdarabocska, amely ne volna többletjelentéssel telítve azáltal, hogy egy regénynek a része lett.

Jó regénynek pedig azt a regényt nevezzük, amelyik képes kívánatossá tenni az életet.

Kemény István Kedves Ismeretlen című regényét már hosszú hetekkel ezelőtt elkezdtem olvasni, de csak most, a húsvéti szünetben jutottam el odáig, hogy végig is fussak rajta. De ez így külön jó volt, hogy húsvéthétfőre jött ki a vége. Mert ez sem véletlen. A regényolvasás is regényírás; olvasás közben az olvasó is dolgozik.

Kemény István Kedves Ismeretlen című regénye jó regény, mert elbeszélője képes beszélni arról, amiről nehéz (jól), és amiről ezért csak kevesen: a boldogságról.

A boldogság időélmény, és ez a 2009-ben megjelent regény is az időről szól. Mégpedig egy olyan időről, amely a miénk, sőt az enyém: a késő Kádár-korról, a hetvenes, nyolcvanas évekről. Ezeknek az éveknek az elmondhatatlanul gonosz nyomorúságában tavaszi napfényként megcsillanó, bágyadt gyönyörűségéről. Amit természetesen csak olyan ember érezhet, aki akkor gyerek, de legalábbis nagyon-nagyon fiatal volt. Ezért van az, hogy a Kádár-kor mint közösségi élmény eleddig nem jelent meg a magyar irodalomban ilyen finoman idilli képekkel átszőve, mint itt. Legalábbis én még nem olvastam ilyen regényt.

Persze félreértés ne essék: a könyv pontosan a kor és rendszer mélységes romlottságáról, züllöttségéről és kilátástalanságáról fest néhol szatirikus, olykor gyilkos, máskor lehangoló képet. Pusztulás- és világvége-hangulat, mindent átjáró korrupció és gonoszság. Fényvetítés arra, ahogyan szépen lassan belülről fölmorzsolódik minden, ami az embert gerinces élőlénnyé teszi.

Mégis, az ember önkéntelenül is beleborzong és rárezonál, amikor végül mintha az elbeszélőből is előtörne szinte szentenciaszerűen az ítélet:

Egy lelkes rikkantás ez a hang igazából, és még a legsúlyosabb kimenetelű esetekben is van benne valami felelőtlen, napsugaras jókedély. Ezt a hangot már akkor is sok századszor hallottam, és azóta is jó pár ezerszer, pedig én a történelem legnyugodtabb és legbiztonságosabb zugában élhettem: az elmúlt évtizedekben, Magyarországon.

Persze a regény pont azért jó, mert az elbeszélőnek ezt már szabad kimondania, mert előtte megmutatta nekünk a felelőtlen, napsugaras jókedélyt, és játszhat vele, merenghet róla, mert nem(csak) valami rajta kívül álló dologra utal vele, hanem magára a szövegre is.

Hogyan mutatta meg? "Erkély"-jelenetekben (értsd: egy család ül napsugaras húsvét délután egy Belgrád rakparti lakás erkélyén, nézi a Dunát, és beszélget a magyar történelemről); családi veszekedésekben; a kisfiúban, aki iskolába jár; egy főiskolai előadásban; esős pesti sétákban és kávézásokban; bimbózó szerelmekben; rock-koncertekben; ördögi, szeretnivaló, furcsa, bájos, szerencsétlen és utat kereső figurákban. Szóval mindenben, ami akár ma is lehetne, sőt ma is van, csak nem vesszük észre, mert a boldogságot sohasem vesszük észre, arra mindig rá kell döbbenni.

Persze minderről lehetne úgy is írni, hogy nem éreznénk a boldogságot. A regény elbeszélője azonban finom humorral ír, és képes megmutatni ennek az "anyagnak" a fonák, szerethető oldalait. Ő maga is szerethető, valószínűleg azért.

Elolvasva a szöveget, folyton azon kell agyalnom, hogy hol vagyok én, hol vagyunk mi, XXI. századi emberek, hol tart a világ, hová fut ki ez az egész. Hogy mi változott ahhoz a színes szövetű, de lényegében kiábrándító képhez képest, amilyennek ez a könyv a húsz-harminc évvel ezelőtti világot festette. Másképpen kérdezve: milyenek voltak a kilencvenes és kétezres (kétezer-tizes) éveink? Egyáltalán: voltak-e ilyenek? Történtek-e az utóbbi húsz évben érdemleges események, vagy tényleg csak félidióták teljesen értelmetlen egymás mellett elbeszélése folyt, miközben mindenki más, akinek jutott, beledöglött, -betegedett, -fásult a napi robotba? Voltak-e az utolsó húsz évben napsugaras kedélyű pillanataink?

És arra jutok, hogy igen, voltak, csak még nem vettük számba őket. Vagyis: nem szoktuk számba venni őket. Buta módon hagyjuk, hogy fölőröljön minket egy érzéketlenül zakatoló daráló.

De ez a regény kívánatossá teszi a számbavételt. Arra késztet, hogy újabb és újabb boldogságmorzsákat leljünk föl a helyben és időben (itt, Magyarországon, 2011. április 25-én), amely nekünk adatott.