Ez a cím egy remek jambusi sor. Ti-tá, ti-tá, ti-tá.

Amikor ilyeneket hallok, fölcsillan a szemem, mert üzenetet kapok általuk egy másik világból. Ezeket az üzeneteket újabban sokra értékelem, talán még többre, mint akkor, amikor ilyen üzenetek között éltem.

Mondok egy emléket. Gimnáziumban tanítottam, tele voltam munkákkal, melyek a gyerekekkel és kamaszokkal együtt tökéletesen a fejemre nőttek. Úsztam az árral, borzalmasan rosszul éreztem magam, állandó stresszben voltam. Az irodalmi művek, melyeket tanítanom kellett, tananyagként éltek a fejemben, és ha rá is csodálkoztam néha például a János vitéz egészen váratlan szépségeire, mindez csak másodlagos érvényű csodálkozás volt. Nos, ilyen állapotban ért egyszer utol, ragadott szíven, ölelt át a szépség. A nyelv szépsége. A magyar nyelv szépsége. Két Csokonai-sor formájában:

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.

Mondjuk ki ezt a két sort hangosan. Aztán mondjuk ki még egyszer. És még egyszer. És még sokszor. Egyszerűen gyönyörű. Különösen, nyilván, a második. Gyászpántlikám rákötöztem: ezzel nemigen lehet betelni. Ez a két szó összesűríti a magyar nyelv hangzásának, logikájának, nyelvtanának minden szépségét.

A vers, a költészet: hangzás és logika. A hangzás logikájának kéjérzete. Persze nyilván kell hozzá összetettség, segít, ha tudjuk, hogy egy férfi írja egy nő nevében egy férfiról, azaz aki itt beszél, az el van szakítva a hétköznapias, közvetlen vágyak világától, és képes mosolyogni magán, képes kívülről nézni magát [én Zsuzsi is lehetnék, nem ez számít]. De a szépségben való lubickolás közege itt a nyelv lágysága, folyékonysága, eleganciája. A Gyászpántlikám rákötöztem sort nyugodtan írhatta volna József Attila is; ugyanaz a lágyság, olvadékonyság, folyékonyság. Igen, folyékonyság: aki ezt a sort írta, az bizony nagyon folyékonyan beszélt magyarul.

Nos, jelenleg hasonló cipőben járok, mint akkor, amikor ez a két sor belém nyilallt, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy a mostani munkámat szeretem. A mostani munkám teljesen lefoglal, a nap huszonnégy órájában lefoglal, mert folytonosan rajta kell gondolkodnom, még alvás közben is, még este is, útközben is, és út után is. De ez az állapot a Csíkszentmihályi által megénekelt flow-hoz hasonlít: a kíváncsiság hajt és a vágy. Abban azonban mégis hasonlít a két állapot, hogy a lélek fényűzése a nyelv gyönyörében, a lubickolás a szép szavak folyamában... hát, a hétköznapi életemhez nem igazán tartozik hozzá. Csak néha, néha, amolyan "bevillanósan", ahogyan évekkel ezelőtt a Csokonai-sor villant.

Írni olyankor jó, amikor élvezi az ember, amikor kéjérzetet kelt. Olvasni is csak olyan szövegeket jó, amelyeket kéjjel írtak. Most írok, mert most kéjjel írok, mert a Csokonai-idézet emléke még mindig képes létrehozni az agy orgazmusát.

Prózasorok is vannak ilyenek. A Tulajdonságok nélküli ember kezdő mondata annyira szép, amennyire regénykezdő mondat csak lehet. Aki nem ismerné, így hangzik:

Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti-óceán felett; keletnek tartottak, az Oroszországot borító magas nyomású légtömegek felé, és eddig semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy északi irányban kitérjenek.

Aki így tud írni, az az írás, vagyis a nyelv minden pillanatát élvezi. (Itt most mindegy, hogy ez fordítás; a mondat ritmusa és logikája, tudományoskodó nyelve, azaz a tudományoskodás kigúnyolása, illetve az ebből adódó szabadság az érdekes benne, a tudomány nyelve pedig mindenütt nagyjából hasonlóan modoros.)

Nos, tehát azt akarom írni, mindezzel az eszmefuttatással lényegében annyit akarok mondani, hogy dolgozom, de néha megvillan agyamban az ökonómia világán túli dimenziója a létnek. Tehát csak annyit akartam most mondani Csokonaival és Musillal szólva, hogy megvagyok, és hogy a blogomra sem kötözök rá gyászpántlikát.