Apukám (is) elvesztette az állását; most már mindkét szülőm munka nélkül van. Kezdődik (illetve folytatódik) megint a mélységesen megalázó és embertelen álláskeresési tortúra. Kiszámíthatatlan eredménnyel.
A ma reggeli utolsó álmom az volt, hogy anyukám sírdogál le-föl a villamoson, balhét csap. Olyan rettenetes volt, hogy egyből föl is ébredtem. Egy Kosztolányi-vers jutott eszembe: "Fejében az anyagi gond / csörögve ébred és megöblösödve, / halálosan zúg, mint a gong." (Ember 1930-ban) Aztán az jutott eszembe, hogy miért Kosztolányi jutott eszembe, miért nem például József Attila, aki épp erről (az "anya(g)i gondról") sokkal analitikusabban írt. Pedig nyilvánvaló. Nem az, hogy K.D.-t ez (éhezés, állandó nélkülözés, futkosás a mindennapi megélhetés után) nem érintette olyan közvetlenül, mint J.A.-t, és hogy nyilván (hál' Isten, kopogjuk le) jelenleg engem sem. Egy mondattal soha nem azért azonosulunk, mert az emberrel, aki mondja, igen. Valahogy a mondatok horizontjával, a kérdésiránnyal azonosulunk, és onnan jön minden egyéb belátás. És J.A.-ban bár bájos, tényleg szeretetreméltóan ártatlan és elképesztően tisztességes hangnemben, de mégiscsak ott van az, hogy lehetséges egy igazságos(abb?) társadalom, amelyben (mondjuk) hinni és amelyért (mondjuk) tenni lehet. Kosztolányi meg eleve úgy látja, hogy az élet eleve igazságtalan. Mert hát hogyan is ne lenne az?! Az élethez (Nietzsche ezt sok helyen és számomra teljesen meggyőzően kianalizálja) lényegileg hozzátartozik, hogy igazságtalan. No, ilyesmi gondolatokra ébredtem... :-)
Aztán elolvastam ma Kosztolányi Dezsőné 1944/45-ös feljegyzéseit. Hátborzongató látni, hogy az emberek hatvan-egynéhány év alatt semmit sem változtak. Ugyanaz a sötét előítéletesség ma is, mindenhol. Irodalmi értéke különben nem sok van a könyvnek, bár csodálatos érzékelni, ahogy be-beszivárog a férj szövege a feleségébe. Meg hát egy napló mindig letehetetlen olvasmány. Az élet gonoszkodó tréfája, ahogy a Hajnali részegség sorai pontról pontra szó szerinti értelműbe fordulnak át: "ha összeomlik [mármint a házuk], s gyom virít alóla, / nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla". Hát összeomlott. (Márai is elmerengett ezen a naplójában.) A feleség megáll a romoknál, és észreveszi, hogy bizony az orosz (és egyéb) katonák mindent elloptak, még az épen maradt festményeket is; csak a könyvek maradtak meg érintetlenül, azok nem kellettek senkinek.
Kicsit talán borús gondolatok ezek ilyen derűs vasárnap. Dehát világéletemben a vasárnap volt a leggyűlöltebb napom. Talán a munka nélküli üresség szorongása ez; hogy másnap tanítás, és ki tudja, mi lesz, minden kiszámíthatatlan.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.17. 20:50:31
Az is látszik, hogy szereted a szüleidet, mégha kimondani szemérmes is vagy.
Sajnos túl sok mindennel nem tudlak biztatni. Munkát találni nagyon nehéz, 50 fölött meg pláne. Az is baj, hogy segíteni nem nagyon tudsz nekik. Nem tudnak már nyugdíjba menni? Amellett, ha adódik valami, lehet dolgozni. De mégis van állandó jövedelem.
Ez is az élet igazságtalansága, hogy egy bizonyos kor fölött már nem számítanak az emberre. Arra mindenképp vigyázz, hogy ők ne úgy gondoljanak magukra, mint akikre nincs már szükség. Azt hiszem, akkor van vége egy ember életének, ha "belátja", neki már nincs dolga itt.
Ez a Te szüleidre nem igaz, de könnyen ilyen gondolatokat idézhet elő a kétségbeesés a fejükben.
vasika 2008.02.18. 11:57:45
reckl_amál: érdekes, sztem meg pont akkor kezdődik az igazi élet, mikor rájövünk, h az égadta világin semmi dolgunk nincs itt. onnantól kezdődhet az igazán izgi móka. nem köll annyi madáchot olvasni ;-))
pontilyen 2008.02.18. 13:00:01
Reckl_Amál: A művészet és valóság ("Dichtung und Wahrheit", ugye) :-) keveredéséről az jutott eszembe, hogy mindenki egy bizonyos mátrixban él, azaz egy bizonyos gondolkodási rendszer szerint. Na most szörnyen kínos események közepébe kerülhet az embert, ha nem sikerül minden helyzetben a megfelelő álarcot magára öltenie. Szóval, ha a mátrixok nem kompatibilisek. Ez különben nagyrészt pont olyan nyelvi probléma, mint a másik, amiről írsz, azaz, hogy milyen nyelven lehet kifejezni a szeretetet.
vasika: Igazad van, köszi! Tényleg nüansznyi a különbség, de fontos! Mert amikor Nietzschére gondolok, soha nem frusztráltság jut eszembe (hál' Istennek, valami zsigeri távolságban vagyok az ilyen pszichológiai értelmezésektől), de amikor beszélek róla (mint tegnap itt), néha így jön le. Pedig épp a KÓPÉSÁG a legnietzscheibb tulajdonság. És szeretném, ha például ezt sikerülne olykor közvetítenem. ;-)
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.18. 14:08:47
Én azt láttam többször is, hogy abba halnak bele az öregek, hogy nem látják már, miért vannak itt.
Sajnos a mai társadalom nem biztosít gondtalan öregkort, inkább azt érezteti az idősebbekkel, hogy nyűg, szükséges rossz.
Egy másik blogon felmerült a kérdés, miért kell a néniknek csúcsidőben cekkerrel elfoglalni a helyet a bkv-n. A kérdés bennem is sokszor felmerült, és már ugrottam is volna neki, hogy bólogassak, de elolvastam a töménytelen rosszindulatúan buta hozzászólást. Sokan odáig jutottak, hogy a 80 e ft-os nyugdíj túlságosan sok.
Én nyugdíjas nem voltam még, de már voltam munkanélküli, és tudom, milyen szar, ha mindenhol csak azt hallod, nem kellesz. Nincs sok kedve élni az embernek.
vasika 2008.02.18. 15:32:53
pontilyen 2008.02.18. 20:29:10
Nagyon sok verse van a játékról, de a szerelmet valahogy mindig csak úgy szemérmesen érinti. Talán az Akarsz-e játszani?-ra gondolsz, igen, ó, "Akarsz-e játszani boldog szeretőt, / színlelni sírást, cifra temetőt?" K.D. is igazi kópé volt, aki (J.A. írta róla) "kényszerűségből alkalmazkodott" a felnőtt lét szabályaihoz, de a lelke mélyén mindig idegenkedett tőle. (Mármint ha van "lelkemély".)
A vitátokban különben talán pont ott van a vitapont, hogy az ember mit kezdjen ezzel az alkalmazkodási kényszerrel, illetve azokkal, akik nem bírják (akarják) elviselni a lét céltalanságát. És akkor itt jön be a részvét-nemrészvét vita. Pacsirta (szülei), Novák tanár úr, Vizyék. A Kádár-kor nyugdíjasai, a munkanélküliek. Hogyan viszonyuljunk ezekhez az emberekhez?...
Tényleg csak kérdezni tudok.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2008.02.18. 20:50:36
vasika 2008.02.18. 22:10:19
a kérdésed jó kérdés, úgy értem, jól megfogalmazott dilemma. ilyen univerzálisan rövid viszonyulásnak én ezt azzal hessentem el, ha gyötör, h hát próbálkozik mindenfélével az ember. h ebben is kár univerzális megoldást keresni. mikor kit bosszantani, megnevettetni, elgondolkodtatni, akármi, kivel mit lehet és mennyire
és remélem, nem volt vitám senkivel, csak szokás szerint én is (mint többé avagy kevésbé bármelyikünk) képtelen vagyok emberi nyelven kifejezni a nüanszokat
reckl_amál, a megjegyzésed elgondolkodtatott, h jó-e ;-) egyrészt könnyű, ha a "mindennapok"-ban meglátod, h javarészt értelmezésekből, előítéletekből álló fikciórendszer (husserl szavával: életvilág, mai közkeletű szóval: virtuális valóság), másrészt azért ez elég nehéz, h tényleg, mit kezdj azokkal, akik ezt a szemantikai rendet "véres valóságként" élik meg. túl komolyak, és nehéz rábírni a játékra őket ;-)
pontilyen 2008.02.19. 12:11:28
Egyetértek vasikával, tényleg nincs (és nem is lehet) univerzális megoldás arra a kérdésre, hogy hogyan viselkedjünk az emberekkel. Az élet (élés) különben talán éppen ettől igazán érdekes: az embert mindig új meglepetések érik.
Igen, a pokol felé vezető út tényleg túlzott komolysággal van kikövezve. Semmi sem okozott még annyi szenvedést ezen a világon (az énnek és a másikaknak), mint a magunk fontosságába vetett eltúlzott hit. (Aminek valójában -- már a szó elsődleges jelentését alapul véve sincs -- semmi köze az önbizalomhoz...) :-)