Mottó: "Tényleg, szomjas vágy él bennem a magányra. Végtelenül kimerít, hogy folyton igazolnom kell magam. Mintha a külvilág valamiféle vámpír volna, amely csak szívja és szívja a véremet. [...] Délelőtt aztán önfeledten élveztem a magányt. Sétáltam Pesterzsébet napsütötte utcáin, és szívtam magamba a szépséget." [Részlet pontilyen igazi naplójából, 2008. május 6.]

1.

Tegnap éjszaka a naplómban lapozgatva leltem föl a fönti idézetet. Akkor már éreztem, hogy itt is írnom kell a magányról, mert ez az egyetlen dolog, ami igazából történik velem. Sőt, talán ez az egyetlen dolog, ami igazából érdekel.

2.

Amikor egyszer egy lánynak (akivel egyébként sem előtte, sem azóta nem találkoztam) kifejtettem, mennyire magányos vagyok, ő azt a számomra meghökkentően mélyértelmű mondatot adta válasznak, hogy "Vagy talán pont, hogy nem vagy eléggé magányos." Azóta is ezen a mondaton gondolkodom.

3.

Az ember magányosan születik, és magányosan hal meg. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezt a két tényt a maga nyersességében képes volna elfogadni. (Magam eddig talán kettővel találkoztam: Jézussal és Nietzschével.)

4.

De vajon tényleg magányosan halunk-e meg? Valószínűleg nem. Abban a pillanatban, hogy az ember részévé válik a társadalomnak (és ez a pillanat a születés, sőt a megfoganás pillanata), azonnal körbehálózza egy hatalmas kapcsolatrendszer. Senki sem csupán magának él. (Tehát senki sem csupán magának hal meg.) Aki úgy próbálja beállítani magát, hogy "de ő igen", arról bizton tudhatjuk, hogy képmutató.

5.

Akkor mégis, van-e magány egyáltalán? Mi az, amit a hétköznapokban magánynak nevezünk?

6.

Magány a hétköznapokban: senki sem ért meg. Senki sem úgy ért meg, ahogy én értem magamat. Mindenki félreért. Thomas Bernhard mondatja ki az egyik drámája szereplőjével: "Immer größere Einsamkeit. Immer größeres Unverständnis. Immer größeres Missverständnis." ["Egyre nagyobb magány. Egyre nagyobb meg-nem-értés. Egyre nagyobb félreértés."] Nekem ebben az idézetben a fokozás az érdekes. A legnagyobb baj nem az, hogy nem értenek, hanem az, hogy félreértenek. Az előbbi még orvosolható lenne. Az utóbbit már nem lehet orvosolni.

7.

Úgy tűnik tehát ebből, hogy a magány valamiféle hermeneutikai probléma. Pedig jól tudom, hogy nem csak az. A magány testi, biológiai probléma is. Bizonyos helyzetek egyszerűen kizárják a magányt. Amikor testileg össze van zárva néhány tucat ember, olyankor megszűnik a magány. Gondoljunk arra, hogy terroristák túszul ejtenek egy rakat embert egy repülőn. Ugye, elképzelhetetlen, hogy a túszul ejtett emberek (noha talán olyannyira nem értik egymást, hogy nem is egy nyelvet beszélnek) magányt érezzenek? Szerintem ezen legalábbis érdemes elgondolkodni.

8.

Eszembe jut egy Rilke-vers. Életem egyetlen (igazi) műfordításában megpróbáltam visszaadni magyarul. Az a címe, hogy Magány. Ott beszél arról, hogy a magányban a testek gyűlölik egymást.

9.

Van-e valami jó a magányban? A hétköznapi értelemben vett magányban, azaz a félreértésben nyilván nincsen semmi jó. Legfeljebb a tanulság, illetve az intellektuális izgalom az arra való válaszkeresésben, hogy miért értjük félre egymást. Az egzisztenciális értelemben vett magány azonban az ember legmagasabb rendű állapota. Ez ugyanis az emberi viszonyoktól független létezés megismerése. Azt hiszem, valami ilyesmire utalhatott a lány, amikor azt mondta, nem vagyok eléggé magányos. Hogy még nem ismerem eléggé az ilyesféle magánynak a gyönyöreit.

10.

Borzasztóan lehangolt állapotban nyitottam meg ma az íméles postafiókomat. De csakhamar földerültem. Kaptam egy levelet egy általam soha nem látott német lánytól. Azt írta, hogy hallott rólam, és hogy szívesen tanulna tőlem magyarul. Megdöbbentő öröm. Pedig hát -- lásd a mottót -- ezek szerint ez is valami külvilág, azaz valami vámpír. Nem. Ha így értjük a mottót, félreértjük. Magányra csak egzisztenciális értelemben vágyom. Ez a lány azonban egészen hétköznapi módon csak tanulni akar tőlem -- magyarul.