Régóta próbálok már írni erről. Vagyis valószínű, hogy most sem fog sikerülni. Végülis miért pont most sikerülne? Arról próbálok írni régóta, hogy liberális vagyok-e, és ha nem, miért nem. Kinek a hibája, ha (megint nem) sikerül?

Én filozófusokról csak úgy szeretek beszél(get)ni, mint a focicsapatokról. Azaz: könnyedén, lazán, érzelmektől túlfűtötten. A magam részéről teljesen terméketlennek tartom a filozófusok fölboncolását. Úgyis csak ostobaságokra jövünk rá. Akkor meg? Gyűlölöm az okoskodókat, mert okosnak hiszik magukat. Térjünk inkább a tárgyra.

Mi az a liberalizmus?

A liberalizmus szerint minden érték legfontosabbika a szabadság. A liberalizmus célja az emberi szabadság minél szélesebb körű kiterjesztése.

Miért?

Azért, mert előre nem tudhatjuk, hogy mi a jó, és mi a rossz, ki kell próbálnunk, és csak akkor jöhetünk rá. Annak feltételeit kell megteremteni, hogy szabadon választhassunk.

Szerintem ez eddig tök jó. Az olyan ellenvetések nem érdekelnek, hogy "de tudhatjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, mert például a drogról tudjuk, hogy rossz, tehát azt nem szabad választani, tehát a liberalizmus az egy hülyeség". Szerintem az ilyen ellenvetések hangoztatói vagy nem tudják, vagy nem akarják megérteni, miről van szó. A szabad választásnak mindig lesznek bizonyos korlátai. Ezt úgy szoktuk megfogalmazni: "szabadságom addig terjed, amíg a másik szabadságát nem sérti". Na most itt az a vitakérdés, hogy a drogfogyasztás kinek milyen mértékben sérti a szabadságát; nem az, hogy elvileg jó-e, ha a Föld javai és növényei lehetőleg mindenkinek a rendelkezésére állhatnak.

Különösen álságosnak tűnik a fönti kritika, ha belegondolunk: a kritizáló maga is a liberalizmusnak köszönheti, hogy kritizálhat egyáltalán. Szövege tehát ekképp fordítható le: "a liberalizmus azért nem jó, mert nemcsak én lehetek szabad, hanem más is szabad lehet; a liberalizmus akkor volna jó, ha én szabad lehetnék, más meg mind engem szolgálna".

A liberalizmus igazi kritikája nem itt kezdődik.

A liberalizmus igazi kritikája szerintem (bármily furcsa) nagyjából Nietzschénél kezdődik. E kritika lényege pedig az, hogy a liberalizmus egy metafizikai értéket propagál. Egy olyat tehát, ami nincs. Olyan, hogy a szabadság, nem létezik (a fizikai világban).

Én most például szabad vagyok? Vagy rab? Netán mindkettő? Eldönteni ezt csak akkor tudom, ha egyszersmind tudom azt is, hogy mi a szabadság. Ámde honnan tudhatnám ezt? Honnan, honnan... hát a liberalizmus teoretikusaitól! Ugye, kezdjük már érteni, mi ezzel az igazi baj. Egy gondolkodási séma akar itt minket bekebelezni.

Pár évvel ezelőtt Németországban olvastam a neves amerikai filozófus, Richard Rorty: Kontingencia, irónia, szolidaritás című könyvét. Nagyon kevés könyv volt még, amely ennyire fölbosszantott volna. Pedig a szerző szinte szóról szóra leírta benne azt, amit én is gondolok. Hogy tehát az igazságunk kontingens (azaz esetleges), kiderülhet például, hogy tévedünk. Hogy pont ezért az a jó, ha ironikusan állunk ezekhez az igazságainkhoz. És hogy pont ezért legyünk szolidárisak a szenvedőkkel, mert végsősoron senki sem tehet róla, hogy szenved. Tényleg, mintha csak Kosztolányit olvasnám...

Ám volt egy mozzanat, amely valóságos undort váltott ki belőlem. Azt írja Rorty, hogy az eljövendő szép új világban senkinek sem jutna eszébe, hogy Istenre vagy valami ehhez hasonló abszolútumra gondoljon vagy hivatkozzon, pont azért, mert ilyen abszolútum egy kontingens világban nem létezhet. Na bumm!

Rájöttem, hogy ez az ember semmit nem ért. Az esetlegesség pont azért esetlegesség, mert az is esetleges, hogy van-e Isten, vagy nincs. Ha ezt el tudnánk dönteni (értsd: azért vagyunk liberálisok, mert tudjuk, hogy nem létezik abszolút igazság), akkor az egész univerzumról rendelkeznénk valamiféle biztos tudással. Pont ez az, amit Nietzsche (és persze Kosztolányi is) az utolsó leheletéig tagadna.

És pont ez az, amiben (eddigi tapasztalataim szerint) egy liberális megveszekedetten hisz. Vagy ha nem hisz, akkor az egész liberális építménye összedől. Itt jön ki ugyanis, hogy az egész építmény éppúgy metafizikai alapozású, mint a vallásos világkép.

Dehát -- tehetné föl a kérdést az olvasó -- mit kellett volna tennie szegény Rortynak, hogy kilépjen a metafizikai gondolkodás útvesztőjéből?

Hogyhogy mit? Ne írjon ilyen hülye könyveket. Írjon jobb könyveket. Vagy legyen inkább "náci", bánom is én, csak érezzem, hogy minden sora, amit ír, fölszabadít.

Mondom, hogy nem vagyok liberális.