Van egy biztos, ugyanakkor talán bonyolultnak, körmönfontnak tűnő módja az önkínzásnak: elővenni életünk dokumentumait, és merengeni rajtuk.

Régi dolgozatokat, egyetemi órajegyzeteket, félbehagyott regényeket, rosszul megírt novellákat, ZH-kat, óravázlatokat, fényképeket, rajzokat, térképeket, cetliket, leveleket, kijegyzetelt tanulmányokat, házidolgozat-terveket, szerződéseket, meghívókat, játékokat, tételkidolgozásokat, fénymásolatokat, verseket, ötleteket, képregényeket, táblázatokat, újságokat, számokat, betűket, papírokat...

Egyszóval: csupa olyasmit, aminek ma már semmi értelme.

Néha bizonyára valamennyien rákényszerülünk, hogy megkeressünk valamit, és ilyenkor kénytelenek vagyunk föltúrni ezt a dokumentumtengert, mint kisvakond a veteményest.

Nem hiszem, hogy ez a cselekvés végrehajtható volna fájdalom nélkül. Nekem legalábbis még sohasem sikerült kisebb-nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül megúsznom egy efféle kutakodást. Hogy pontosan miféle fájdalomról van szó, és hogy miféle oka lehet a fájdalomnak, amikor pedig végülis ártatlan cetlikről (csak papírokról) van szó: ez az, ami érdekel.

Olvasóm persze talán még nem tapasztalt ilyet soha; lehetséges, hogy másokra nem gyakorol ilyen hatást a múlt. Annál sürgetőbb, hogy a saját tapasztalataimat megfogalmazzam.

Miféle fájdalomról van szó? Talán azt mondanám: a befejezetlenség fájdalmáról. Millió és millió tervet sodrok magammal, millió és millió dolgot szeretnék alkotni, megcsinálni, megírni, befejezni. Ezekből a tervekből alig valami valósult meg; és ami megvalósult, az sem úgy, ahogyan szerettem volna. Valamiféle szánalmat érzek magam iránt ilyenkor. Minden egyes életdokumentum (az irodalomtudományban ezeket újabban én-dokumentumoknak nevezik) mintha azt ordítaná rám: EZT SEM TUDTAD MEGCSINÁLNI!

Természetesen nem arról van szó, hogy valóban ne fejeztem volna be semmit. Hogy csak egyetlen példát emeljek ki: nagyon kevés olyan házidolgozatom volt az egyetemen, amely ne váltotta volna ki tanáraim feltétlen dicséretét, melyet ne javasoltak volna felsőbb körök figyelmébe, szakdolgozatnak, folyóiratoknak, publikálni, ez egy igazi tudós gyerek, ezt tovább kellene írnia, folytatnia stb. stb.

Amikor erre gondolok, heves fájdalmat kezdek érezni a mellkasomban, rám jön a nehézlégzés, és hosszú percekig rosszul érzem magam. Miért?

Mert ilyenkor óhatatlanul az egész életemre kezdek gondolni. És arra, hogy belőlem soha nem lesz semmi; legalábbis azokhoz az ambíciókhoz képest, melyeket fölfedeztem magamban. Esetleg valami elfuserált ingyenélő. Vagy még az se.

A múltra gondolás, illetve a múlttal való szembesülés azért fájdalmas, mert a legkegyetlenebb nyíltsággal világít rá önnön vágyainkra. Azokra, melyekre életünk "normális" menetében jórészt egyáltalán nem is gondolunk. Miért is gondolnánk? Élni nagyon sokféleképpen lehet. Sőt általában az is komoly eredménynek tekinthető, hogy élünk egyáltalán. Bolondnak nevezik, aki ennél (a túlélésnél) többet akar. (És valószínűleg nem is egészen oktalanul nevezik bolondnak.)

Csakhogy — itt jöhet az ellenvetés — miért nem inkább boldogítanak minket egykori ambícióink? Hiszen legalább feladatot állítanak elénk, hogy végbevigyük őket! Miért csak fájdalmat táplálnak?

Azért, mert az ambíció mindig több, mint amennyi megvalósulhat belőle.

És itt jön egy általánosabb probléma, mely az ember időbeli létét érinti.

Mégpedig az, hogy a múlt mindig végtelen, legalábbis emberi szem (agy) számára nem belátható, befogható. A befogadás ugyanis pillanatnyi ideig tart, amit befogadna, az pedig egyszerűen több egy pillanatnál. A múltat csak akkor lehetne megérteni, ha egy az egyben újraélnénk az egészet. Ez esetben azonban már nem volna múlt... Ez a paradoxon az idő paradoxona, mely előtt Ágoston szája tátva maradt. Ha feltételezzük, hogy minden pillanatunk egy-egy vágyat hozott létre (hiszen minden pillanatban akarunk valamit, most például ezt a mondatot szeretném befejezni), akkor a vágyaink mindig túl fognak nőni rajtunk. Nincs olyan, hogy "jaj, de jó, ezt már véghezvittem!". Igen, véghezvittem száz vágyból négyet-ötöt. Kilencvenöt meg ott lóg a levegőben, és a lelkiismeretemet terheli.

A múlt azért fájdalom, mert állandó tehertételt ró az ember lelkére. Minden múltbéli pillanat egy-egy cselekvést ígér a jövőnek. Mindet véghezvinni csak akkor lehetne, ha jelenünkből az összes jövőre vonatkozó vágyat kiirtanánk.

Nem is beszélt zagyvaságokat az a Sziddhártha...