ezek egész jó észrevételek, a harmadikhoz hozzáfűzném, hogy gyávaság is lehet mögötte. Gondolj bele, ezzel kezdeni egy mondatot olyan, mint amikor nem nézel a szemébe annak, akinek mondod. Azért, hogy mintegy elvedd a hangsúlyt a mondásodról. Ezzel kevésbé súlyos, ha érted, mire gondolok.
(ja, és első! volt már ilyen ezen a blogon? :))

p.s. a smiley is ugyanilyen hangsúlycsökkentő. Legalábbis én gyakran így használom.
Majd keresek példát.

@peetmaster:

Igazad van, gyávaság is lehet benne: gyakran használja a formulát az is, aki nem áll ki határozottan a véleménye mellett. De szerintem leggyakrabban egyszerűen a beszédpanel szerepét tölti be, a beszédpanelek pedig a szellemi lustaság jelei.

A szmájli nem annyira azt jelenti, hogy kihátrálunk a szavaink mögül, inkább azt, hogy kihátrálunk egy bizonyos, vélelmezhető értelmezései (pl. sértés, gorombaság, agresszió) mögül a szavainknak. :-)

"A szemrehányások manipulatív ereje abban áll, hogy valamennyi igazság mindig van bennük. Ugyanez érvényes a dicséretekre is."
Ebben a két esetben erősebbnek érzem a megfelelést, a tetszeni vágyást. Ugyan a referencialitástól teljesen elrugaszkodot dicséret hiteltelen, mégis kell hozzá az én ítéletem is. Akarjak jó/Ne akarjak rossz lenni. Az adott dolgot hasonlóan értékeljem. Alapvető igényünk, hogy a mások által tükrözött képünk egyezzen a sajátunkkal. És ennek legörömtelibb éls legkönnyebb módja, ha dicséretet kapunk: nekem tetszik és neked is tetszik az, aminek látsz. Azért hat mindkettő: mert ezt akarjuk elérni. Olyankor, ha függetleníteni tudjuk magunkat szociális környezetünktől, nem zavarnak a pletykák, rágalmak, kibeszélések, nem akarjuk harmonizálni a különféle elképzeléseket, amik személyünkre vonatkoznak, akkor egészen erőtlenné válik az ilyetén manipuláció.

@nemeh:

Függetleníteni magunkat a szociális környezettől: lényegében ez a sztoicizmus. Egyetértek: minden kívülről érkező vélemény csak akkor hat, ha belső megerősítést is kap; kérdés, hogy ez utóbbi nem valamiféle alapfeltétele-e magának a diskurzusnak?

Nem csupán a sztoicizmusé. Miért fő bűn a hiúság? Miért baj, hogy Ixión dicsekszik? stb. A megerősítésben nekem benne van, hogy eldöntöm, van-e valóságtartalm. Tehát ítélek. A beszélgetésben nyitottnak lenni nem feltétlen jelenti azt, hogy a másik szavai által bennem generált véleményt szükségesnek kellene tartani. Sőt. Rám sokszor jobban hatnak azok a mondatok, amiket úgy hallottam, hogy nem akartam eldönteni igazak vagy sem. Csak meghallottam őket. Aztán mozognak, mocorognak, találnak helyzeteket, amikor igazak, amikről szólnak, amiket mesélnek.

@nemeh: "Rám sokszor jobban hatnak azok a mondatok, amiket úgy hallottam, hogy nem akartam eldönteni igazak vagy sem."

Nagyon finom distinkció ez mondat és mondat között. Mindenesetre finomabb, mint Austin distinkciója.

Valóban nem mindig azzal hat egy mondat, hogy igazságáról szóló ítéletet hív ki hallgatójából. Ez csak az egyikféle hatása lehet valamely kijelentésnek. A "hogy mondhatja ezt?" (nem negatív értelemben) alighanem valóban mélyebb megértése egy szövegnek, mint az "igazat mond-e?" vagy a "miért mondja ezt?".

Engem rögtön a második aforizma ragadott meg, a "színtisztán" radikalitásával. Azonban annyira tömör ez az aforizma, hogy nagyon sokféleképpen értelmezhető.
Aztán az történt, hogy a múlt héten egy súlyos betegnél jártam, aki ennek a hétnek az elején meghalt. Nem hozzátartozóm, de ismertem, hivatalos ügyben jártam nála, egy nála őrzött hagyatékot adott át. Nagyon rossz testi állapotban, de teljesen eszénél volt. És ami talán a legnagyobb hatást tette rám, felszabadultan fogadott, nem látszott rajta halálfélelem.
Erre gondoltam utólag, és az jutott az eszembe, hogy aki valóban a halála előtt áll, az kicsit úgy lehet ezzel, mint aki messzire utazik - elutazása előtt, minden ügyét el kell intéznie, mindent rendbe kell tenni, utána megnyugodhat az ember. Talán ezért volt felszabadult, amikor meglátott - egy fontos dolog akkor elintéződött. Valami olyat akarok mondani ezzel, hogy egy halála előtt álló embernek ezek az apróságok fontossá válnak, fontosabbá mint a magaféltés. Persze nem kétlem, hogy néha nagyon erős halálfélelmet érez, és ez nem képzelődés - ebben nem értek egyet az aforizmáddal. De talán más dolgok fontossabbá válnak - a halál és halálfélelem mellett, vagy ezeken túl. Hát ezeken tűnődtem, remélem sikerült valamit megosztanom belőle.
És érdekelne, hogy te hogyan bontanád ki egy kicsit az aforizma értelmét.

@aSimon:

Fönntartva, hogy az én kibontásom csak egyike a lehetséges értelmezéseknek (és semmivel sem értékesebb, mint a tiéd), azt gondolom, hogy a képzelet is okozhat nagyon erős fájdalmat, sőt minden lelki fájdalom lényegében képzelődés eredménye.

Most pedig bevallok valamit. A második aforizma eredetileg egyenes folytatása volt az elsőnek, annak továbbgondolása volt. Azon gondolkoztam, hogy amennyiben a jövő végtelen, akkor miért félünk a haláltól. Illetve hogy egyáltalán mi a halálfélelem. És oda jutottam, hogy a halálra való gondolás lényegében azt jelenti, hogy az eljövő időt végletesen összeszűkítjük. Én fiatal vagyok, ezért bennem még nem dolgozik erősen a halálfélelem. Mit jelent ez? Azt, hogy a jövőm lehetőségeit szinte végtelennek látom. Bármi történhet még, és bárminek az ellenkezője is. De aki tudja, hogy kevés ideje van hátra, annak számára a jövőnek ezek a végtelen lehetőségei összeszűkülnek, az elmúlásra gondolva megszűnik a végtelen lehetőségek képzete, és átveszi helyét az egyetlen lehetőség, a sors, a halál gondolata. És ez a gondolat éppolyan nyomasztó, mint amennyire félelmetes. Pedig mindkét esetben a képzelet dolgozik csupán. Az én jövőm csak a képzeletemben végtelen; az ő jövője csak a képzeletében véges. MINDIG a jelenben élünk. Amit a jövőről gondolunk, az mind képzelgés.

Ám hogy ez a képzelgés mennyire fájni tud, arról József Attilát idézem, aki Juhász Gyulának írta a nekrológban:

"nem tudtad elérni, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon"

"MINDIG a jelenben élünk." - ez a "pont ilyen", ha jól értem.

@aSimon:

Pontosan. :-)

Nekem az utolsó nagyon tetszik:
"A gondolkodókról. Egy-egy gondolkodót sohasem annak alapján ítélünk meg, hogy mennyire érvel jól az igaza mellett. Ez csupán úgy viszonyul a filozófus gondolkodásához, mint épületekhez az állványzat. Alapjában mi azonban mindig az épületet ítéljük meg. Ha az állványzat rossz minőségű, az egyedül a kivitelezőre nézve lehet igazán veszélyes."

De a végét nem teljesen értem. Miféle veszélyt rejt a gondolkodóra nézve, ha nem elég statikus a felépítménye?

@Roquentin:

Az állványzat rádőlhet az épületen dolgozó munkásokra. Az épület attól még fölépülhet, de aki dolgozott rajta, az már nem élvezheti munkája eredményét, ha a rossz állványzat miatt belehalt. Vagy "csak" súlyosan megsérült.

@pontilyen: És ha már a blogod mottóját Nietzsche adja - róla mit gondolsz?

Az épülete feltétlenül impozáns és hatalmas, de vajon milyen az állványzat? Az is méltó a műhöz? Esetleg éppen ellenkezőleg, és épp ez a fogyatékosság okozta, hogy némely eszméinek olyan dicstelen lett az utóélete?

Vagy talán ahhoz is lehet köze a nem megfelelően kiépített állványzatnak, hogy végül elhatalmasodott a gondolkodón az őrület?

@Roquentin:

Nietzsche tipikus példája annak, amikor az "építőt" maga alá temeti saját állványzata. De az épületkomplexum, amit fölhúzott, megérte ezt az áldozatot. Jó járkálni benne.