Késő este van, és eleredt az orrom vére. Ez igencsak meglepett, hiszen elvileg alacsony a vérnyomásom, az erek elpattanásához pedig talán magas kell. Nyilván az izgalommal függ össze, hiszen eszembe jutott, hogy lebloggoljak. (Most meg az jut eszembe, hogy k-val ugyanez a szó milyen ritka jövő időben.)

2000. január 7. óta vezetek naplót, kis könyvecskékbe. Ezt a szokásomat semmiképp sem fogom feladni (se feledni), azután sem, hogy lebloggolok. Hiszen ez valami más. Azaz hogy (elvileg) mindenki olvashatja, amit leírok, sőt, elvileg abban a percben, amikor leírtam. Más így az egész helyzet. A "kommunikációs helyzet", ahogy mondani szokás. Még akkor is, ha (tegyük fel) (de ne engedjük meg!) nem is lesz olvasója ezeknek a szövegeknek. Nem olvasott napló lehetséges, de nem olvasott blog (ha az ember egyszer lebloggolt) elvileg nem lehetséges. (Azt hiszem, írtam erről egyszer a naplómba is, de most az istennek se (vagy az Istennek se?) fogom megtalálni.) (Mármint, hogy mit.)

Csak arról szeretnék írni, ami megtörtént (velem). Hátha valaki érdekesnek találja. Nem tudom, milyen sűrűn. Nyilván majd alakul. Kialakul. Minden ki alakul. Nekem ez per pillanat kaland. És ha orrvérzéssel kezdtem, az orrvérzésig is fogom csinálni (nyomni) majd.

Ja, és ja! Minden kommentet nagy szeretettel látok. És figyelek. Szeretettel van látva minden(ki). (Mosoly-jel.)