Résztvettem ma egy egyetemünkön tartott, az evés kultúrtörténetéről, irodalmi, vallási és pszichológiai vonatkozásairól rendezett konferencián. Holnap is résztveszek majd, mi több, elő is adok. Hosszú ideje készültem már rá, szóval, kellemes most megpihenni, hiszen innentől fogva nekem már csak beszélnem (és hallgatnom) kell.

Hogy miért írok erről?

Az ilyen konferenciák általában elég gondolatébresztők, elhangzik ez-az, az ember emésztgeti, amit hallott és látott, gondolatutakat próbál bejárni, vitatkozik magában, csóválja a fejét meg mindent, szóval, érdekes.

Aki engem most leginkább megragadott, az egy kedves úriember volt, kinek barátságos természete már akkor megkapott, amikor még azt sem tudtam, ki lehet. Aztán kiderült, ki ő: a japánok evéskultúrájáról szándékozott előadni, tehát, feltételezem, egy japán szakos oktató, aki nagy lelkesedéssel kezdett mesélni a fölkelő nap országának kultúrájáról.

Azért írtam, hogy "szándékozott előadni", mert a tanár úr egy kicsit kicsúszott az időből, és mire lényegi mondandójára tért volna, már épp kezdték lecsengetni. Engem ez nem zavart; amit addig mondott, mintegy mellékesen, az számomra éppen elég érdekes és izgató volt. Valósággal mintha egy másik, egy gyökeresen másik kultúra kapuját tárta volna ki egy pillanatra, hogy benézhessünk rajta.

Csak egyetlen momentumot említek. Arról mesélt, hogy a japán irodalom is földolgozza a "Don Juan" motívumot, ha persze akkoriban még szó sem is lehetett Don Juanról. Mert egy XI. századi, nagyon híressé vált, igen-igen hosszú, mintegy ezer oldalas regényben (akár a mi európai kultúránkban) fölbukkan egy igazi nőcsábász alakja. De micsoda különbség! A japán Don Juan, ahogy egyre-másra nyalja-falja a nőket, közben mindegyiktől meg is tanul valamit, és lélekben egyre jobban meggazdagodik. Ez az egyik meglepő mozzanat. A másik pedig az, hogy a regényt nem férfi, hanem nő írta!

Egyetlen momentumban Nyugat és Kelet különbsége talán meg sem nyilvánulhatna markánsabban.

A japánok számára az idő nem valami értékes tárgy, amelyből ezt-azt megvehetünk, ott nem igaz, hogy "az idő pénz". A japánoknak az idő az élet lényege. Az ember úgy érik meg az időre, mint egy virág. A nőkkel együtt töltött idő nem puszta együttlét, hanem igazi idő, létidő, létvalóság.

Az pedig, hogy nő írta, szintén jellemző. A távol-keleti ember számára nem hisztérikus tapasztalat, hogy az ember kétnemű lény, hanem életvalóság. Ahogyan a yin-yang ábrákon, úgy az életben is: a két rész átfolyik egymásba. A nő látja, amit a férfi lát, és a férfi látja, amit a nő a férfiban lát. Teljes a harmónia.

Japánban él a legtöbb száz év fölötti ember. Van idejük élni.