Pár nap már lepergett a pekingi olimpiából, de a magyar küldöttség még mindig nem szerzett aranyérmet. A szurkolókban (és a csapatban) érezhető a türelmetlenség és a parányi, de palástolt feszültség. Nem jön össze semmi. Mi lesz itt? Hát hiába kelünk mi naponta hajnali négykor, ötkor, fél ötkor?

Hadd mondjam el gyorsan, hogy mit gondolok erről a türelmetlenségről. A türelmetlenségről, amely engem is ugyanúgy jellemez, mint mindenkit, aki végső szereplésként (mindössze) három-négy magyar aranyérem esetén nagyon-nagyon csalódott volna.

Azt gondolom, hogy hülyeség. Megmondom, hogy miért.  

Azért hülyeség, mert mindenkit önmagához kell mérni. Ha minden magyar sportoló kihozza magából, amit tud, akkor nulla magyar aranyérem esetén sem beszélhetünk csalódásról.

Márpedig eddig -- én úgy láttam -- nagyon kevés kivételtől eltekintve mindenki hozta a maximumot. Alig van magyar úszó, aki ne döntötte volna meg egyéni legjobbját. A cselgáncsozók és vívók eredménye mindig nüanszokon múlik; nem láttam olyan magyart, aki ne küzdött volna az utolsó pillanatig. Sőt, nem egy magyarnak (például a cselgáncsozó Ungvári Mikinek) pont ez lett a veszte. Így nem szégyen veszíteni.

Természetesen szeretnénk még több magyar versenyzőt döntőben látni, nagyon jó lenne még többször izgulni, drukkolni, szorítani. De ez csak szubjektív és mélységesen önző vágy. Ha tárgyilagos vagyok, akkor semmiképp sem marasztalom el a magyar küldöttséget. Bárcsak ebben az országban mindenki a maga területén ki tudná hozni az adott helyzetből a maximumot. Bár a politikusaink "szerepelnének le" csupán annyira, mint a sportolóink... (Vö.: vajon hányadik lenne Gyurcsány a miniszterelnökök olimpiáján?)

Nézze el olvasóm, hogy ez a bejegyzésem most (kóros alváshiányban...) nem olyan szépen komponált, mint amit én maximálisan ki tudnék hozni magamból. A maga pici területén a blogoló is (mint mindenki) olimpikon. Ezért gyorsan összekapom magam az utolsó bekezdésre. (Tessék odafigyelni!)

Négy évvel ezelőtt az athéni olimpián láttam egy női súlyemelő-versenyt, és ott tűnt fel egy ifjú és kifejezetten csinos angolai súlyemelő. Döbbenetes volt látni, hogy majd' száz kilóval kevesebbet emel, mint a mezőny többi része. (Egy olyan sportágban, ahol egy-egy kiló, sőt olykor annyi sem, dönt a helyezésekről.) A szimpátiám az angolaié volt. Nem azért, mintha azok közé tartoznék, akik giccses és mániákus módon mindig a vesztesnek, a gyengébbnek, az esélytelenebbnek szurkolnak. Hanem azért, mert nyilvánvaló volt: ez az angolai nem doppingolt! Érted? Egy súlyemelő tornán van egy ember, aki nem doppingol! Végre egy ember, akiért érdemes nézni a súlyemelést! Kihozta magából a maximumot, és ez többet ért, mint a győztesek érmei. Egy üzletközpontú világ kellős közepén a megtestesült idealizmus. Csak az ilyen emberek miatt érdemes fölkelni hajnali négykor.

Csak így lel aranyat, aki korán kel.