Úgy döntöttem, hogy indítok egy sorozatot egy engem érdeklő témáról: Budapest villamosjáratairól. Röviden bemutatom, hogy mit jelentenek nekem, az én teljesen egyénre szabott szemüvegemen át nézve ezek a járatok. Le kell máris szögeznem: ha talán utaztam is mindegyikkel (még ebben sem vagyok biztos, sőt), személyes kötődésem egészen biztosan nincsen mindegyikhez, így már a válogatás is szubjektív lesz. Az pedig, hogy mit tartalmaznak majd ezek az írások (csak remélni tudom, hogy indokolt a többesszám), nyilván még inkább. Abban okvetlenül bízom, hogy ha más nem is, legalább én élvezni fogom a körmölést.

Az első kiszemelt járat nem is lehet más, mint a 24-es. E járat két végállomása a Keleti pályaudvar (egészen pontosan a Baross térre nyíló Festetics György utca), illetve a Közvágóhíd.

Ez a járat számomra a legpestibb villamos; ez sűríti magába legjobban, hogy Pest voltaképpen milyen. Mert Pestnek (most szándékosan nem a Budapest nevet használom) kétféle képe él az emberekben, és mindkettő hamis. Az egyik egy civilizált európai világváros képe, lenyűgöző panorámával, élénk kultúrával. A másik kép ennek ellentéte: nyomasztó szegénység, panelprolik terjesztette igénytelenség, mindent elárasztó bűz és nyomor, bűnözés. A 24-es villamos e két világ között furakszik végig, e két világ határán. Persze inkább a nyomort érinti, mint ahogy Pest igazi képe jobban hasonlít a nyomorúság képére, mint valamiféle csillogásra; ám a 24-es egész vonalán érzékelhető valami olyan, múltból áramló lelki gazdagság, amelynek patinája végig tetszeleg utasának akkor is, amikor az piszkos utasterének levegőjében éppen a nyomor képein kezdene elszörnyülködni.

A 24-es a Keleti pályaudvartól indul tehát, amely már eleve magában őrzi a kettősséget. A Keleti egy építészeti csoda, kétségtelen, hogy kevés ennyire szép pályaudvar van a világon. Félköríves boltozatán nehéz nem elámulni. Homlokzata méltóságteljes, domborművei és szobrai pedig arra utalnak, hogy Magyarország mindig lépést tartott a nyugati kultúra legnagyobb teljesítményeivel, illetve, hogy az ország számára mindig a legjobbak voltak a mérce. De a Keleti környékéről az embernek mégsem feltétlenül ez jut eszébe. Budapest egyik legkoszosabb, legveszélyesebb, "leggyanúsabb" helye ez, tele hajléktalanokkal és zsebtolvajokkal, ahol a nyomor a legközvetlenebb nyersességével okád rá a járókelőkre.

Ez tehát a Baross tér, és ennek egyik mellékutcájából indul pesti útjára a 24-es villamos. A Festetics György utca így néz ki:

Tipikus szegény józsefvárosi utcácska, omladozó vakolatú házakkal, melyek nyomasztó, sajátosan pesties árnyékot vetnek a járdásra és a sínekre. Az ilyen utcákon szokott eszembe jutni József Attila:

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt. Helyben vagyunk, ez Pest. A Józsefváros. Indulhatunk is.

A 24-es vonalán, amióta az eszem tudom, csuklós villamosok jártak. Tekergésük, hangjuk mindig megbabonázott, és megbabonáz most is, bár mára már bekárpitozták az egykori piros műbőr üléseket.

Hogy mikor utaztam én a 24-essel? Igazából nem sokszor, és semmiképpen sem rendszeresen. Egy osztálykirándulás rémlik, amikor a Keletibe érkeztünk, és apukámmal ezzel villamosoztunk haza. Volt talán, hogy hittanóráról is, a Rózsák teréről, szombat délelőtt, ezzel tekeregtünk haza. Egyszer mintha még általános iskolás koromban az Erkel színházból, egy hideg, havasesős napon is ezzel jöttünk volna. Talán valamikor a Kerepesi temetőből is. És nyilván volt még néhány egyedi alkalom. Később pedig, immár felnőttként, kíváncsiságból, hogy az emlékeimet tudatosítsam és újra fölidézzem, utaztam többször vele. A piros műbőr ülések képe belém égett.

A 24-es tehát egy sötét és szűk utcából gördül ki a Fiumei útra. A Fiumei út nem sötét és nem szűk. Hangulata mégis nyomasztó. Egyik oldalát a Kerepesi temető végeláthatatlan téglakerítése szegélyezi, másik oldalán pedig ott van az Országos Baleseti Intézet épülete. Ezekhez a helyszínekhez az őszi, lucskos, szomorú idő olyannyira hozzátartozik, hogy nélküle szinte el sem tudom képzelni; a 24-es villamos vonalán — úgy rémlik — mindig november van.

A következő szakaszán a villamos a Józsefváros legrosszabb hírű részeit érinti, a Teleki téren át gördül tovább az Orczy úton egészen a Józsefvárosi pályaudvarig, azaz az Orczy térig. A Teleki tér légkörét, egész hangulatát, minden nyomorával és fanyarságával együtt Mándy Iván novelláiból ismerhetjük. Azért különös ez a tér, amiért az egész Józsefváros. A homlokzatok kialakítása valami letűnt gazdagságot takar; állapota azonban a jelen nyomorát árasztja. Sokszor tűnődöm azon, hogy kik lakhatnak ezekben a házakban, és milyen életük lehet. Milyen nekik egy átlagos hétköznap délutánja. Milyen nekik egy vasárnap, egy szombat, egy péntek. A belsőudvaros házak körfolyosóin szaladgálva milyen lehet az itteni csöppségek gyerekkora. Mit visznek magukkal az életbe. Egy letűnt világot érzékelek ezeken a házakon, a múlt leheletét. A húszas évek, a hatvanas évek, a hetvenes évek leheletét. Életeket, történeteket.

Az Orczy téren mindez valami erőszakolt modernséggel találkozik. Az Orczy tér új építésű házai sohasem tetszettek. Mindig úgy éreztem, hogy olyasvalaki tervezte őket, aki nem gondolt bele, milyen lehet lakni bennük. Szűk ablakok, mesterkélt térkialakítás. És valami hiányzik (talán a zöld, tágas terek), ami az utcarész látványát kellemessé tenné. Persze talán tévedek, és aki ott lakik, az jól lakik ott. És legalább nem omlanak a vakolatok, legalább nem macskahúgyszagúak a lépcsőházak, gyanítom.

Az Orczy tér után a tisztviselőtelepen tekereg át a 24-es. Viszonylag konszolidáltabb környék ez, egy-három emeletes, aránylag jó állapotú épületekkel. Nagyon pesties rész ez, tipikus pesti utcák, tipikus avítt, lassú pesti levegővel.

Aztán jobboldalt föltűnik egy nagy múltú, aztán rossz hírűvé vált, mára pedig átalakítani tervezett hatalmas közpark: az Orczy Kert. Ez már a Pál utcai fiúk világa, a századforduló Pestjéé, amely szép lassan erjedni, korhadni és rohadni kezdett. A Füvészkert pár száz lépésre innen.

És az Orczy Kert bejárata pedig egy furcsa, a Józsefváros és a Ferencváros határát jelző térre nyílik. Ez a tér a Nagyvárad tér.

Azért furcsa tér ez, mert a négy sarka teljesen elüt egymástól. Az egyik sarokban ott az Orczy Kert bejárata. A másik sarkán Budapest valószínűleg legmagasabb épülete, az Orvostudományi Egyetem toronyháza. A harmadik sarka üres. A negyedik sarkán pedig egy imponáló, hatalmas ház, melyet mindig megbámulok. Berlint idézi ez a ház, illetve Berlinben sokszor eszembe jutott, mert ott sok hasonló van. Talán a színei fognak meg mindig, ez a vöröstéglaszín-fehér mintázat, melyben van valami barátságos melegség. Ez vezeti be a 24-es vonalán a Ferencvárost, amely kerület nekem mindig otthonosabb volt a Józsefvárosnál. Üllői út, Fradi-pálya, Ferencváros... Ezek jó dolgok, ezekhez a szívemben sok szép és fanyar és ámulatba ejtő emlék kötődik.

Az Orczy út (korábban, ó, micsoda kvintesszenciája a Kádár-kornak ez a név: Hámán Kató utca) ferencvárosi folytatásának neve Haller utca. A Haller utca Pest legpestiesebb utcája, a Ferencváros legfontosabb útjainak egyike, amelynek építészetében 130 év élete és kultúrája sűrűsödik össze.

Nem éltem itt soha, nem ismerem az itt élők problémáit, nem ismerem a közbiztonság helyzetét. De amikor a villamos ráfordul a Haller utcára, nosztalgia fog el. Szeretem ezt a helyet, valami édesség önt el rágondolva, nosztalgia, melegség, otthonosság. Itt még télen is meleg van, mert rétest eszünk. Itt kis boltok üzemelnek, amelyekbe lemehetünk vásárolni. Itt kialakult egy mikrovilág, a Ferencváros mikrovilága, a maga saját bohémiáival. Itt lakott a közelben József Attila, aki ennek a világnak csak a visszáját és nyomorát ismerhette. De amit megírt róla, abban annyi báj és szeretet van (A város peremén, Elégia, Külvárosi éj), hogy még a nyomort is átszínezve látja az ember. Legalábbis ezek a töprengések töltenek el itt, a Haller utcában. Most pedig, hogy a környék nagyrészt kicserélődött, a házakat fölújították vagy teljesen újjáépítették, a környék hangulata sem áraszt olyan halállevegőt, mint tíz-tizenöt éve.

És ahogy a villamos kigördül a Soroksári útra, valami csoda történik: meglátjuk a Dunát, és ismét szemtől szembe látjuk a "nagy Budapestet", a központot, kijövünk a külvárosból, és felénk bámul a Gellérthegy.

Ez az élmény, ahogyan a villamos a házsűrűből kiér a Duna-partra, és szinte föllélegzik, mindannyiszor megragad. A Soroksári utat időközben nagyrészt beépítették, de a Duna még mindig látszik, a villamos pedig készül leparkolni: már csak két megálló van hátra. Az egyik a MüPa és Nemzeti Színház (nagyzoló nevén: Milleniumi Kulturális Központ), a másik pedig maga a végállomás, a Közvágóhíd.

Lehetne ebben valami szimbolikus is; lám, a vágóhídra érkezünk meg végül. Én ezt a szimbolikus tartalmat sohasem sajátítottam át igazán. Inkább a hely furcsa parkolójellege ragadt meg mindig. A Közvágóhíd az a hely, ahol megpihennek a járművek, amolyan éjjeli menedékhely. Sokkal érdekesebb és izgalmasabb, hogy mennyire másféle utazásra indul innen egy másik budapesti villamos, a pesti "turistavillamos", a Duna-part gyöngye, a 2-es. Ebben már éreztem, és mindig is érzek szimbolikus tartalmat: ugyanott vagyunk, de máshonnan jövünk, és máshová megyünk. Az emberek ebben nagyon hasonlítanak a villamosokra.