"A legtöbb férfi szemében a nő az egy háziállat."

Egy kedves barátnémmel beszélgettem a minap, és akkor hangzott el ez a fönti megjegyzés. Őszintén szólva már nem is emlékszem, melyikünk szájából. Annyira egyetértettünk, annyira egy húron pendültünk.

Közös ismerőseinkről volt szó. Kint élnek Németországban. A férfi jól kereső orvos, karrierjét massszív tudatossággal építő "25 és 35 év közötti férfi" . A nőnek azonban évek óta nincs munkája, noha közös ítéletünk szerint ő az okosabb, jobb, tehetségesebb és többre hivatott ember kettejük közül. Pályázatok százait adja be, állásinterjúk tucatjain van túl, de az ítélet mindenütt hasonló volt: kiválóak a referenciái, elismerésre méltók a szakmai ismeretei; de ha arról van szó, hogy egy külföldi nő vagy egy német férfi, akkor persze inkább az utóbbinak szavaznak bizalmat.

A férfi szerint ez nem is nagy baj; így legalább elvégzi valaki a minden háztartás fenntartásához szükséges papírmunkákat, megteremti valaki az otthon melegét.

Barátném ezen a szemléleten mélyen fölháborodott, én viszont ellenvetettem: higgye el, a legtöbb férfi így gondolkodik. A legtöbben úgy vélik, a nő végülis arra "való", hogy megteremtse az otthon kényelmét, segítse a férfit mindenben, amiben csak tudja.

És elkezdtünk töprengeni, hogy csakugyan-e.

Végigvettük osztálytársainkat, az összes fiút. Három-négyükből "néztük ki", hogy talán másmilyen nő-képük van; hogy ők talán nem a háziállat státuszát szánják a nőnek.

Aztán "körülnéztünk" egyéb ismerőseink között. Vajon ki az, aki elismeri, hogy egy nő legalább olyan teljesítményre képes az élet különféle területein, és ezért legalább olyan oka van karrierje kibontakoztatására, mint egy férfinak? Vannak, akik elméletileg el is ismerik ezt; gyakorlatban azonban úgy okoskodnak: "ebben a világban nemigen valósítható meg a teljes egyenjogúság, a nőknek eleve több dolguk van a gyereknevelés terén, eleve nem építhetnek olyan egyszerűen karriert; sajnálatra méltó, dehát így van".

Ahogy végiglegeltettük szemünk a világon, elég furcsa következtetésre jutottunk. Elenyészően csekély az olyan férfiak száma, akik tényleg emberként, egyforma jogokkal és lehetőségekkel rendelkező emberként tekintenének a nőkre.

De vajon miért?

Erre csak azt tudtuk (tudtam én, a férfi nem "védelmezője") mondani: a férfiaknak nagyon is megfelel ez a status quo. Az ember olyan, hogy amennyiben lehetősége van elnyomnia a másikat, mert a kultúra és a történelem, a társadalom rendje lehetővé teszi ezt neki, akkor nem habozik, hogy ezt meg is tegye. A mintákat, melyek alapján életünk rendjét elképzeljük, a családunkból hozzuk. Mindenki, akár férfi, akár nő, öntudatlanul is ezeket a mintákat követi. Kilépni ebből a rendből csak megfeszített intellektuális erőfeszítések árán lehetséges.

Rövidebben tehát: társadalmunkban a férfiak nagy része azért hímsoviniszta, mert a társadalmunk (rendje) hímsoviniszta.