Kiruccantam a hétvégén a Millenáris Parkban megrendezett könyvfesztiválra, azzal a föltett szándékkal, hogy veszek magamnak egy könyvet. Hogy milyet, azt nem tudtam, nem is sejtettem. Rábíztam magam a szerencsére.

Meg hát igazából nagyon nem könnyű dönteni. Ott van az ember szeme előtt sok ezer gyönyörűbbnél gyönyörűbb kötet, mindegyik csábítja magát legalább 20%-os kedvezménnyel, és amikor az ember dönt, akkor a többi rovására dönt. A megvásárolt könyvnek tehát nem elég pusztán jónak lennie. Jobbnak kell lennie az összes többinél. Ilyen könyvet pedig egyáltalán nem könnyű találni.

Ennélfogva legalább négyszer körbejártam a standokat. Nagyon nehéz választani. Hiszen amikor elveszek egyet, azzal deklarálom, hogy a többit otthagyom. Mindent, amit szeretnék, soha nem vehetek meg. Kevés pénzem van.

Aztán egyszercsak megakadt a szemem egy köteten. Kézbe vettem, átlapoztam, visszatettem. Újra körbejártam a standokat, újra megnéztem a könyvet, még alaposabban átlapoztam, és megint visszatettem. És megint körbejártam a standokat. Hosszú percekig kószáltam, aztán rájöttem: nekem most pontosan ez a könyv kell. Egyszerűen szükségem van rá. Ez érdekel. És ebből a könyvből még nagyon-nagyon sok erőt fogok meríteni. Vagyis megvettem.

És azóta olvasom, és nemigen tudom letenni.

A címe ez: A fejlődés útjai. A harmadik évezred pszichológiája. A szerzője Csíkszentmihályi Mihály, Chicagóban élő, világhírű, magyar származású pszichológus, akinek nevét már sok könyv olvasmányjegyzékében láttam, mert nevéhez kötődik a nagyon híressé vált úgynevezett flow-elmélet.

Mit jelent a flow-elmélet? Azt jelenti, hogy amikor az ember valamilyen munkában vagy játékban vagy egyáltalán: bármiféle cselekvésben elmélyül, akkor egy egészen sajátos, boldogságszerű tudatállapotba kerül. Ezt nevezi Csíkszentmihályi flow-nak, vagyis áramlatnak. Úgy tűnik ilyenkor ugyanis, hogy egy láthatatlan áramlás fölkap minket, és magával sodor.

Persze ezzel még nyilván nem mondtam el, hogy miért ragadott magával engem is ez a kötet, amikor (amióta) belélapoztam.

Egyszerűen érdekel minden téma, ami ebben a könyvben előjön. Márpedig elég kevés olyan téma van, amelyet a könyv érintetlenül hagyna. Idézek néhány fejezetcímet. Csak úgy, találomra.

"Véletlen, szükségszerűség és még valami más"

"Káosz és tudatosság"

"Miért olyan illékony a boldogság?"

"Az ész határai"

"Hatalom és elnyomás"

"A komplexitás természete"

"A jó társadalom"

Amikor teljesen szabadon írok arról, amiről akarok (lásd ezt a blogot), akkor is ilyesféle problémák foglalkoztatnak. Amikor megláttam a címeket, úgy éreztem, mintha a szerző egyenesen nekem írt volna.

Ettől még persze lehetne nagyon is unalmas és csapnivaló a könyv. Kétféle módon mégpedig. Vagy akkor, ha túl tudományos (pontoskodó, fontoskodó); vagy akkor, ha egyáltalán nem az (nagyotmondó, üresen spekulatív). Szerencsére azonban a szerző mindkét végletet sikeresen elkerüli. Néha úgy tűnik, mintha döbbenetes közhelyeket sorjáztatna egymásra; közben azonban nagyon is érződik, hogy a sorok közül valóságos tudás beszél. Igazolva, hogy ami szórakoztató, az nem feltétlenül ostobaság.

Hadd idézzek két bekezdést, érzékeltetendő, hogy miféle szövegvilág ez.

Tudatunk működésének egy másik torzulása is van, emiatt is nehéz elérnünk az elégedettség állapotát. Azzal már foglalkoztunk, hogy amikor figyelmünket nem köti le valamilyen határozott feladat, például a munka vagy egy beszélgetés, akkor gondolataink össze-vissza kóborolnak véletlenszerűen. Ám ebben az esetben a "véletlenszerű" nem azt jelenti, hogy azonos esély van a boldog és a szomorú gondolatok felbukkanására. Az ilyenkor felmerülő gondolatok zöme többnyire nyomasztó. Ennek kétféle magyarázata van.

 

Először is, ha számba vesszük az összes dolgot, ami eszünkbe juthat, a negatív gondolatokból mindig több van, mint a pozitívakból. Egyszerűen több "rossz" dolog történik az életünkben, mint "jó", mivel amit általában "jónak" minősítünk, igen ritka és valószínűtlen. Ha például a saját egészségi állapotomra gondolok, egyetlen pozitív forgatókönyv létezik — jó egészség — és sok száz negatív, ami mind egy-egy betegséget jelent. Ha a tudatom céltalanul cikázik, akkor nagy valószínűséggel valamilyen rossz eshetőségen fog megállapodni. Ha új otthonba költözöm, a tudatom számára egyetlen lehetőség az, hogy mindent rendben találjon. De százféle dolog romolhat el: beázik a tető, eldugul a lefolyó, a vezetékek elromolnak és ehhez hasonlók.

Ugye, olvasóm is kíváncsivá lett, hogy mi lehet a másik magyarázat az idézet elején fölvetett tézisre?

Ez azért van, mert Csíkszentmihályi jól ír. Kitűnő, érzékletes példákat hoz, egyszerű szavakat használ, és amikor új fogalmat vezet be, azt azonnal világosan meg is magyarázza.

Így persze sokszor túlegyszerűsít bonyolult dolgokat. És? Egy könyv arra való, hogy táplálkozzunk belőle, márpedig ebből a könyvből lehet táplálkozni. Már most sokkal jobban érzem magam, mint amikor még nem volt a kezemben, pedig hol vagyok még a kiolvasásától?

Ha ez az új évezred pszichológiája (ahogy a kötet alcíme oly kedvesen naiv hangzatossággal állítja magáról), akkor az valami izgalmas, bizakodást keltő, optimista dolog lehet. Igen, optimista. Ezt a szót tudom leginkább hozzákötni. Hiszen egyfolytában azt hangsúlyozza, hogy lehetséges nekünk, embereknek, egy jobb, élhetőbb világot létrehoznunk.

Nem biztos, hogy sikerül, de lehetséges. És sokkal inkább múlik rajtunk, mint azt képzelni szoktuk.