Egyik törzsolvasóm, akinek én egyik törzsolvasója vagyok, nem mellesleg egyik (ha nem a) legjobb barátom, és mindenképpen az egyik legfontosabb személy az életemben, szóval Reckl Amál ma ünnepli 29. születésnapját. Isten éltesse őt sokáig!
Azok közé az emberek közé tartozik ő, akik nélkül az életemet igen nehéz volna elképzelni.
Mindig, már az első pillanatban, amikor megismerkedtünk, tudtam, hogy valami mágikus összeköttetés van közöttünk, és ezt születési dátumaink is pontosan kifejezik. Az övé: 1980. 10. 17., az enyém: 1981. 01. 07. Nincs az a számmisztika, mely szerint ez a két számsor ne vallana rokon lélekre.
Pedig valójában nagyon is különbözünk, nagyon sok mindenben különbözünk. A különbözőségek azonban nem lehettek soha olyan erősek, hogy szétválasszanak minket.
Igaz, volt egy elmezavarodott időszak az életemben, amikor Amál ellen fordultam. Ismertem (hogy is ne ismerhettem volna) a gyenge pontjait, és azokon megtámadtam. Tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni, és tudtam, hogy ez helytelen; de akkor és ott nem érdekelt. Akkor úgy tűnt, örökre hátat fordítunk egymásnak. Szerencsére nem így történt. Szerencsére, és hála Neki. Nem minden ember lett volna olyan belátó, hogy megbocsássa a támadást.
Azóta mindig közel vagyunk, ha talán fizikai értelemben nem is feltétlenül.
Blogolni is az ő hatására kezdtem el.
Minden olvasómnak csak javasolni tudom (ha nem tette volna még meg), hogy kövesse az ő blogját is, még ha az karakterében valamelyest különbözik is a pontilyen blogtól. Ő többet ír közéletről és médiáról, jóval többet is van indexcímlapon; közben persze sokszor ír olyat is, amivel abban a formában és úgy én bizonyára nem azonosulnék; de ez nagyon is jól van így. Tudom, hogy ez az ő részéről is így van. Semmi sem termékenyítőbb, mint amikor kölcsönösen szeretve és tisztelve egymást tudunk különböző dolgokról különböző véleményeket formálni.
Nagyon sok mindent tanultam tőle. A blogolásban is. Mondok egyet a millió közül: kitartást. Ő többet kénytelen szenvedni (a címlapok miatt) az Index címlapjáról blogjára tévedő hülyéktől, gonosz ostobáktól és trolloktól. De túllép rajtuk! Nem hagyja, hogy elcsüggessze a hülyeség. Ez engem is erősít.
És most újfent boldog születésnapot kívánok neki. Az emberélet útjának feléhez közeledve egyre fontosabb, hogy legyenek az embernek barátai, akiket évtizedek óta ismer. Sokszor úgy érzi az ember, semmi nem is fontosabb ennél.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
crouchy 2009.10.17. 19:50:42
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.10.18. 06:29:14
Ezért viszont:
"Az emberélet útjának feléhez közeledve..." jár egy virtuális helytelenítés - én csak egy évvel vagyok fiatalabb nálad, és én is öregnek érzem magam. De hogy te is erre emlékeztess... :(
milena 2009.10.19. 03:33:45
Kedves Peetmaster, te meg ne feledd: az emberélet útja hagyományosan 33 évnél feleződik.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.10.19. 12:38:43
Kicsit meg vagyok most hatódva (döbbenve). De tényleg köszönöm! Már az jól esett, hogy kommentben küldted a jókívánságaidat, erre egy ilyen pozitív blogbejegyzés!
Érdekes, hogy benned ilyen élénken él annak a 7 évvel ezelőtti "támadásnak" az emléke. Bosszút akartam állni, mert nagyon haragudtam rád, mondhatni gyűlöltelek akkor. És forraltam is a dolgot erősen. Összehívtam a társaságunkat, és még otthonról is úgy indultam el aznap, hogy akkor most jól meg foglak alázni mindenki előtt. De mire odaértem, egyszerre úgy döntöttem, hogy mégsem. A mostani házatok helyén korábban lévő parkolóba volt megbeszélve a találkozó, és Te akkor már ott voltál, mikor mi érkeztünk az öcsémmel. Láttunk már a buszról, és akkor én már tudtam, felrúgom az önmagamban elhatározott programot, és improvizáltam valami ürügyet, mert csak annyit harangoztam be a többieknek, hogy nagyon fontos lesz. Úgyhogy ott nagy hirtelenjében "ismertettem", mit fogunk ősszel közösen csinálni. Borzasztóan örültem utólag, hogy így döntöttem, bár a megbocsátás még váratott magára. (Hiszen - ha már ez a poszt apropója - a születésnapomra azért nem hívtalak meg például. Illetve rosszabb: visszavontam a meghívásomat.)
Később elmondtam a többieknek, hogy mi történt. (Nem nagyon kellett elmondani, hiszen tanúi voltak a gazságodnak részben.) És bevallom, jól esett akkor, hogy páran helyettem is megsértődtek, sőt volt, aki még nálam is sokkal jobban. Hidegháború-szerű időszak következett, és nagyon jellemző, hogy először mi kezdtünk újra találkozgatni.
A leveledet - mert levél formában követte el Ponti, amit elkövetett - egy héttel azután elégettem, hogy megkaptam. Emlékszem, egy rosszul sikerült hajvágás után hazamentem, és egyszerűen meggyújtottam. Papír létére nehezen égett el, masszív egy dög volt. Ronda dolog volt, igazi hidegvérrel elkövetett gonoszság. Én még emlékszem, miért csináltad. És Te?
Érdekes, hogy nekem mindez mennyire nincs már benne a fejemben, csak, ha külön felidézem, mint most. Abban is különbözünk, hogy nekem nem ez a legfontosabb az elmúlt másfél évtizedből.
A többiek jókívánságait is köszönöm!
pontilyen 2009.10.19. 18:19:42
Na azért nekem sem ez a "legfontosabb" :-), de mindenképpen meg akartam említeni.
Én egyre inkább értem az akkori önmagamat. Iszonyatosan fájt a világ. Mélyen égő, alattomos, alig elviselhető fájdalommal. Finomabb vagy durvább módon akkor mindenkit megtámadtam, aki a közelemben volt. Halálösztönnek nevezi Freud. Azt is tudni vélem, mi hívta elő belőlem. De lehetett konkrét oka (bár inkább ürügye) is neki.