Igaza van Jungnak: egy közösség működése éppen úgy alá van vetve lelki törvényszerűségeknek, mint egy egyéné. Egy közösség éppen úgy magával hordozza öntudatlanná vált emlékeit, mint az egyén; feledésbe és homályba merült gyermekkora éppen úgy nyomot hagy viselkedésén, mint az egyénnek. Ha múltunkat kutatjuk, és fejünket történelmi vizsgálódásra adjuk, nem indulhatunk ki csupán a tudatosult eseményekből. Minden hat ránk, egy eldobott cigarettacsikk az utcán éppen úgy, mint a jogrendszerünk. Sőt az előbbi talán erősebben, velőtrázóbban is.

Aki nem hiszi, képzelje csak el, hogy mi lenne az emlékeink nélkül. Mi lenne, ha egyszer csak eltűnne utcáinkról, szokásainkból (és hibáinkból éppen úgy, mint erényeinkből) a múlt hordaléka. Szerintem akkor már nem lennénk. Vagyis nem mi lennénk. És akkor már soha többé nem tudnánk megérteni egymást, hiszen a megértés nem más, mint öntudatlan múltunk megértése.

Ezért is foglalkoztat a kultúra. És a kultúra megnyilvánulásai közül legjobban azok, amelyek hétköznapi világunkra a legmegkerülhetetlenebbül hatnak: a nyelv játékai, illetve a tér formái; a szövegek és az épületek. Ezek nélkül lennénk a legkevésbé önmagunk.

Néhány hete vetődött föl bennem az ötlet, hogy össze kellene gyűjteni országunk száz legfontosabb épületét, és röviden szólva bemutatni őket, nem az útikönyvek stílusában, hanem mindig csupán azt a kérdést szem előtt tartva, hogy miért olyan fontosak ezek az épületek nekünk; mi az, amivel egy-egy építmény hozzá tudott tenni (természetesen öntudatlanul) önképünkhöz. Ezért is nem a "legszebb" szó jutott eszembe a kiválasztáskor. A szépség értékítélet függvénye, de én nem ítélni akarnék, hanem megfejteni a hatást, amit egy-egy épület kivált. És ezúttal nem az egyénre, hanem a kollektívára gyakorolt hatást. Mert az épületek hatnak ránk, akár a versek. Csak valamiért ezzel a hatással sokkal ritkábban foglalkozunk, talán mert úgy képzeljük, hogy egy építményt elsősorban használni kell, és ha használati célját megtaláltuk, már meg is fejtettük titkait.

Tehát száz, legyen mondjuk száz. Lehetne százharminckilenc is persze, de a száz szép kerek szám. Valahol határt kell vonni. Elkezdtem tehát összeírni azon épületek listáját, amelyek okvetlenül alakítottak rajtunk. Úgy tervezem, hogy ezt a listát rövidesen olvasóim elé tárom, hiszen jó volna közösen megvitatni, hogy mely pontokon visz tévútra emlékezetem, ízlésem, értékrendem. Mielőtt azonban sor kerülne erre, mutatok olvasóimnak egy tízes listát. Szerintem az alábbi tíz épület alakított rajtunk a legtöbbet.

Hálás lennék, ha olvasóim elgondolkodnának a listán, és hozzátennék a maguk gondolatait, ötleteit. Elképzelhető, hogy sokan teljesen más épületekre gondolnának fontosként. Magam így tettem föl a kérdést: mi lenne, ha az adott épület nem létezne? Ugyanazok lennénk-e, akik most vagyunk? Erre az alapkérdésre felelve nézzük tehát, melyik nálam az első tíz; a tizediktől visszafelé.

10. Nemzeti Színház

Máris a legvitatottabb. De már a vitatottság is jelez valamit a fontosságából. Bizonyára nem tartozik Budapest vagy az ország legszebb épületei közé; építtetésének körülményei pedig nem voltak mentesek a visszás felhangoktól. Mégis: a színház, amely fél évszázadon át száműzve volt, újra ragyog, a főváros legjobb panorámájú helyeinek egyikén, a dél-pesti Duna-parton. Ha valami vitathatatlanul jó benne, az a környezete, a kertje, mely az ország egyik legápoltabb közterülete, válogatott növényeivel, nyírt gyepével és szobraival. Azért nagyon fontos épület, mert áldatlan hercehurcára tett végül pontot a tény, hogy elkészült. És máig izgat mindenkit, hogy ki épp a vezetője, és milyen színházat csinál a Duna partján.

9. Nemzeti Múzeum

A Nemzeti Színházzal ellentétben a Nemzeti Múzeum szépségét és fontosságát senki sem vitathatja. A Klasszikus szépségű épület, klasszikus előkerttel, nevezetes történelemmel. Lépcsősorán állandóan diákok napoznak, mintegy beélve a múltat. Az épület egy olyan korszakra emlékeztet minket, amikor volt okunk tisztának és szépnek látni a jövőt; ezt fejezi ki nyugalmas timpanonja, oszlopsora, ezt fejezi ki a nyugalmas Arany János-szobor is, a virágágyás, a zöld kerítés. De tartalma is, a magyar történelemről őrzött dokumentumai, melyekből a "mindent túl lehet élni" biztatása sugárzik . Talán ez a megnyugtató bizalom az épület legnagyobb vonzereje. Hiányunkat egészíti ki.

8. Nyugati pályaudvar

Ha a Nemzeti Múzeum történelmünk egyik aranykorát idézi már jellegével is, akkor a Nyugati pályaudvar kétségkívül a másikat. Egy olyan kort, amely az ipari fejlődésről, a nyugati létszínvonal megközelítéséről, a főváros metropolisszá válásáról szólt. A Nyugati pályaudvart ugyanaz tervezte, aki az Eiffel-tornyot; és ez persze jelkép is, vagy leginkább az. Mint ahogy a név is. Egy kultúra hovatartozásáról szól, mert az épületet sokkal inkább el lehet képzelni Párizsban, mint Kijevben vagy Moszkvában. Jól mutat előtte a Siemens-villamos. A Nyugati pályaudvar a magyarországi iparosodás jelképe, egyben maga is ennek az iparosodásnak a terméke. Ha elmegyek mellette, egy boldog, építkező kor emléke érint meg, egy lehetőség, mely mindannyiunkban ott rejlik, az építés, alkotás, termelés, sietés lehetősége.

7. Gázi Kászim pasa dzsámija

Ez is része Magyarország történelmének, közös tudattalanunkban ez a kor is, mely ezt az építményt (és a hozzá hasonlókat) megalkotta, ott lüktet valahol mélyen. Vannak még török épületeink, de ennyire jelképértékű, ennyire városképet meghatározó szerepben egyetlen másik sincs. Kétségtelen, hogy Pécs hordoz magában valami olyan mediterrán ízt, amely lehetővé teszi, hogy a város jelképe valami jellemzően nem-magyar, nem-keresztény, nem(csak)-európai épület legyen. Pécsnek ez azonban nem hátránya, hanem éppen erénye. Legalábbis most, hogy a török hódítást túléltük, és immár beleintegrálhatjuk történelmünkbe, hogy igen, mi ezek is vagyunk. Egy kicsit törökök, egy kicsit ázsiaiak, egy kicsit van bennünk valami a Dél világából. És ez jól van így.

6. Dohány Utcai Zsinagóga

Ha bennünk van a Dél, bennünk van a zsidó világ is, és nyilván még sokkal inkább bennünk van, mint a Dél. Budapest - hogy messzire ne menjünk - nem is volna elképzelhető a zsidó kereskedők, üzletemberek, tudósok munkája és keze nyoma nélkül. Ennek a világnak a legfontosabb magyarországi épülete a Dohány utcai zsinagóga, mely világviszonylatban is kiemelkedően jelentős a maga nemében. A kereszténység számára a zsidó vallás olyan, mint az embernek a nagyszülei; a származását, gyerekkorát jelenti. Nem valami kívülről jövő idegen, hanem valami bensőséges otthonosság. Aki keresztény, az csakis büszke lehet városainak zsidó vonásaira, és csakis szégyellheti, amikor az integráció helyett a kirekesztés és gyűlölet uralkodott el eme történelmi otthonossággal szemben.

5. Debreceni Nagytemplom

Maradjunk a vallásoknál, mert kollektív tudattalanunkra ők vannak talán a leghatalmasabb hatással. Az iszlám és a zsidó befolyás mellett természetesen a kereszténység az, amely múltunkból (és jelenünkből) nem kirekeszthetően ott él bennünk, ha nem is feltétlenül tudunk róla, vagy hiszünk benne, akkor is. Magyarországon pedig a keresztény egyházak közül kettő, a református és a katolikus hatása a legerősebb. A "kálvinista Róma", Debrecen, egészen furcsa kisugárzású város. Nyakasságát, merevségét nem szoktuk szeretni, nem elismerni azonban lehetetlen, hogy itt van bennünk, hat ránk, fontos nekünk. A Nagytemplom minden szempontból, már nevével is kifejezi ezt a szellemiséget. Klasszicistán egyenes vonalai úgy terpeszkednek a város fölé, mint egyetlen másik épület sem egyetlen másik város fölé. Nem lehet nem megcsodálni.

4. Esztergomi Bazilika

Ha a Nagytemplom Debrecen fölé emelkedik, az Esztergomi Bazilika az ország fölé. Földrajzilag is, ott van, északon, mindenek fölött. Az ország legnagyobb temploma az ország egykori fővárosában az ország középkori múltjára emlékeztet. Egy hegy tetején, a Duna mellett, itt egy nép, mely szolgálatait Mária kezébe ajánlotta. Furcsa ez, mert talán láttam már ezt az épületet, de nem biztos. Mégis tudom, hogy ott van. Esztergom ilyen talán legtöbbünknek. Tudjuk, hogy van, tudjuk, hogy fontos, de nem is igazán tudjuk, hogy miért. A katolicizmus pontosan így hat ránk, a mindennapjainkra; valami távoli, megfoghatatlan, ugyanakkor lenyűgöző erőként. A miénk, de mindig egy kicsit távol van.

3. Lánchíd

A vallások sokszor szétválasztanak, vitákat gerjesztenek. Egy híd mindig összeköt. Van abban valami mélyen szépséges vonás, hogy a Reformkor, majd aztán Budapest legfontosabb jelképe egy híd lett. Azok közé tartozom, akiknek az Erzsébet híd jobban tetszik a kecses pilléreivel, karcsú oszlopaival, fehér íveivel, de ez nem változtat azon, hogy a Lánchíd nélkül nehezebb lenne élni ebben az országban. A Lánchíd azt mondja, hogy az egymást mardosó érdekcsoportok, pártocskák és társadalmi osztályok között lehetséges hidat találni; vannak olyan dolgok, amelyek mindenkit egyesítenek. Például, hogy át kell kelni a folyón. A Lánchíd sem Pesté, sem Budáé, mindkettőé. Mindenkié. Minden híd mindenkié, de a Lánchíd volt az első, és mindig az első lépés a legfontosabb (és legnehezebb) a túlsó part felé.

2. Országház

Ha sokszor talán le is becsüljük parlamentáris viszonyainkat, tudnunk kell mégis, hogy mennyivel kevesebbek lennénk, ha Magyarország nem demokrácia volna; ha nem volna meg a szabadságunk, hogy dolgainkról vitatkozzunk, hogy kritizáljunk, hogy javaslatokat tegyünk. A napokban gondolkodtam el azon, hogy itt Ceausescu nem rombolhatta volna porig fővárosunk belső részeit, hogy szocialista palotát építsen magának. A Parlament kisugárzása megóvott volna minket ettől; mint ahogyan a legsötétebb diktatúra napjaiban is megóvott a közvetlen városrombolástól. Ahol pedig állnak a múlt falai, ott még minden újra kezdhető. (Cato ezért javasolta Karthago porig rombolását.) Az Országház a brit politikai kultúrát csempészi hazánkba, észrevétlenül, még akkor is, amikor ettől a kultúrától a legtávolabb érezzük magunkat. Ezért olyan fontos Hogy folyton föl kell állványozni, az meg természetes.

1. Budavári Palota

A Palota mégis fontosabb mindennél, hitnél, hídnál, parlamentnél. Legyen akármilyen is: a múlt a miénk. Erősebb nálunk, nem tudjuk befolyásolni, fölénk tornyosul. De nem úgy, ahogyan a templomok tornyai, csak szelíden. A vastag falak valami ősi tudást őriznek. Valamennyire mindegyik többi építmény pótolható lenne talán mégis. A Vár (a Palota) nem lenne pótolható. Milyen üres lenne a világ, ha egyszer csak már nem volna ott a Duna partján. Milyen üres, és milyen értelmetlen. Nekem a Palota a legfontosabb.