Újabb (nem túl eredeti, cserébe annál kevésbé alátámasztott) elmélkedésem következik.Tele van a fejünk hasonló elmélkedésekkel, és addig örüljünk, amíg tele van. Mert az ilyen bizonytalan, szakadozott, toldozott-foltozott és alapjában sehová sem vezető elméletek végiggondolását nevezzük úgy, hogy az élet tartalma.

Mármint... persze enni, inni, aludni, egyszóval érzéki élményeket átélni: ez is élet, illetve ez is tartalom. Csakhogy ezek mindenkinél közösek. Ezért aki például ezeket emeli ki mint életet, másokat pedig azzal bélyegez meg, hogy hasonló élmények hiányában úgymond nem él, netán nem ismeri az életet, az csupán saját tartalmatlanságát hirdeti, vagyis azt, hogy a mindenkiben közös élményein túl nincsenek egyéb élményei, nincsen életének egyéb tartalma.

Mi legyünk büszkék arra, hogy képesek vagyunk fölvállalni toldozott-foltozott, alapjában ostoba elmélkedéseket, mert ez a fölvállalás is többé tesz minket. Ráadásul nem szorongunk azon elmélet végletes korlátai között, mely csak a lekerekített igazságokat fogadja el emberhez méltó gondolatokként.

Tehát a napfényről fogok beszélni.

Helyesebben arról, hogy mit tesz a napfény. Semmit: megvilágít dolgokat. És? És melegít. Ennyit tesz, mármint ennyi az, amit szemmel látható, bőrrel érzékelhető módon tesz. De még ez a semmi is több a semminél.

Erre akkor jöttem rá, amikor hosszú hónapok sötétsége után egyszercsak előtört a felhők közül a koratavaszi napfény. (Tehát a napfény azt teszi, hogy "előtör"? Erről eddig nem volt szó!) Előtör: ez máris szemléleti kérdés. Metafora, és mint minden metafora, irányítja a gondolkodásunkat. Miért nem azt mondjuk: "megdöccen" a koratavaszi napfény? Vagy: "csikorog"? Esetleg: "pelyhedzik"? Vagy ezer más metaforát használhatnánk.

Szóval megvilágít. Legyünk nagyon konkrétak: ha süt a nap, több mindent látunk. Ugye ezt senki sem vitatja?

Ha több mindent látunk, több mindenről fog eszünkbe jutni valami. Ugye?

Ha több mindenről jut eszünkbe valami, több idegsejtkapcsolat jön létre az agyunkban.

Ha több idegsejtkapcsolat jön létre az agyunkban, jobban fogjuk érezni magunkat. (Miért? Mert az esetleges nyomasztó asszociációk helyett választhatunk másakat.)

A napfény azért jobb, mint a sötét, mert több esélyt kínál arra, hogy ne csupán nyomasztó gondolataink legyenek. És mivel ez korábban is így volt, már a napfényre való emlékezés is elindíthat valamit, ami kellemesség.

Hoppáré! De ha több látszik, akkor több rossz is, nem? De, de, kétségtelen. Ám tegyük föl, hogy az ember gondolkodó lény, és képes a gondolatai között szelektálni. Egy hajléktalan látványa elszomorítja, de egy ágon megbúvó odafújt rongydarab, mely tótágast áll a levegőben, mint valami táncosnő, mosolyra ingerli. És így a rossz meg a mosoly együtt van. A rossz meg a jó pedig jó. Vagyis: abszurd, furcsa, humoros. És ennyi elég.

Tehát akkor... mit akarok mondani? Azt, hogy a napsütés kinyitja az agyunkat. A napfény azért tesz jobbkedvűvé, mert több dolgot megmutat a világból.

De van valami még, amiről nem beszéltem. A melegítésről. Pedig az is fontos. Hidegben az ember összegubózik, se lát, se hall, örül, ha él. De ha elkezdik simogatni az érkező tavaszi nap sugarai, nem kell összegubóznia, nem kell spórolnia saját testének minden részecskéjével. A napfény nemcsak agyunkat nyitja ki, de testünket is.

Igen, és?

Mindezt eddig is tudtuk. A tavasz jó, ezt eddig is tudtuk. És?

Nincs és. Ezt előbb végig kell gondolni, végig kell lépegetni fölismerésről fölismerésre a gondolatmeneten, és akkor tényleg tudni fogjuk.

És ha nem igaz? Hiszen sok mindent (millióegy dolgot, ami jelentősen befolyásolhatja adott témánkat) egyszerűen figyelembe se vettél, buta módon ignoráltál!

Látod, ezzel nem lehet mit tenni; mindig így vagyunk. A fizikus talán nem szelektál adatai között? Neki sem a teljes igazság a fontos, hanem a használhatóság. Ezt a gondolatmenetet pedig tudom használni. Hogy mire? Talán csak arra, hogy legközelebb, ha süt a nap, tényleg jobban figyeljek. A fűszálakra, a házak vakolatára, az utcakövekre. Ez nem sok, tudom. De az élet tartalma éppen ez, ez a "nem sok".