Az utóbbi hetekben aligha én voltam az egyetlen, aki tág szemmel meredt a napi hírekre. Volt itt minden; csődveszély, BKV-működésképtelenség, IMF-tárgyalások, zuhanó forint, erősödő forint, Schmitt Pál-plágiumügy. Felszínre kerültek a rendszer fenntarthatóságának kérdései. (A magam részéről azon csodálkoztam leginkább, hogy sokak számára az a kérdés viszont föl sem merült, hogy melyik rendszerről van szó. Orbánéról? A rendszerváltás utáni Magyarországéról? Európa jelenlegi rendszeréről? A kapitalizmuséról? Milyen egyszerű elintézni valamit azzal, hogy egy személy vagy párt vagy kormány a hibás, ha egy rendszer működési anomáliákat mutat; most legalább baloldali honfitársaink is megértik ezt, nemcsak mi, akik sokért nem adtuk volna, hogy a Gyurcsány-Bajnai slepp eltávozzon.)

De nem akarok politizálni. Nem szeretek veszekedni másokkal. Vitázni szeretek.

A kormány intézkedései között pedig vannak olyanok is (bár kétségkívül ezek a ritkábbak), amelyek nem csak kidagadó nyaki ütőerekkel tárgyalhatók meg. Ilyen például a közvetlenül alighanem legtöbbeket érintő intézkedés: a dohányzás betiltása.

Őszintén szólva ezt a lépést rendkívül bátornak és méltatlanul kitárgyalatlannak érzem. Pedig el kéne dönteni, hogy jó döntés-e ez, vagy sem.

Először is: mindenki tudja, hogy a dohányzás nemcsak káros, azaz nemcsak roncsolja a szervezetet, de egyenesen életveszélyes is, szinte közvetlen kiváltója halálos betegségeknek, amelyek rendkívüli kínokkal járnak. Nem az a kérdés tehát, hogy össztársadalmi szinten cél-e a dohányzás visszaszorítása. Nyilván cél. A kérdés az, hogy a tiltás, a fogyasztás tiltása, korlátozása, illetve büntetése a hatékony módszer-e rá.

Hallottam olyan véleményt, hogy itt is csupán egyszerű pénzbehajtási akcióról van szó, semmi egyébről, egy új adónem kivetéséről. Túl azon, hogy ez meglehetősen rosszindulatú feltételezés (persze miért is legyünk jóindulatúak olyanokkal szemben, akik már számtalanszor becsaptak minket), a lényeget nem érinti. Pénzt akárkitől akármiért be lehet szedni; a lényeg itt az, hogy a dohányosoktól mostantól többet fogunk, a kérdés pedig, hogy jó-e ez így.

Vannak olyan vélemények is, hogy amit tiltanak, azt sokan "csakazértis" csinálni fogják. A jelen kérdéskörben ez azonban nem alkalmazható bölcsesség. Teljesen nyilvánvaló, hogy senki sem fog rászokni csak azért a cigarettára, hogy néha fölállhasson az asztaltól kimenni az utcára elszívni egy-két szálat. Ilyen agyalágyult emberek nem léteznek.

Ezeket az érveket én tehát elvetem, és az intézkedést alapvetően nagyon is hasznosnak látom. Nem drasztikusan, de szépen lassan talán lehet csökkenteni a naponta elszívott cigaretták számát, szépen lassan talán csökkenteni lehet a fogyasztást; a lényeget pedig, azaz hogy jelentősen kevesebb passzív dohányos legyen, az intézkedés egyértelműen támogatja.

Csak egy valami nem tetszik, és minden tiltó jellegű intézkedésnek ez a legnagyobb hátulütője: a rosszkedv. A dohányosok (talán érthetően) támadásként élik meg a rendelkezést, az eleddig passzív dohányosok pedig idomulni kénytelenek azok hangulatához, akik ebben a kifejezetten népsegítő törvényben is népnyúzást látnak. Szóval mindenkinek egy kicsit rosszabb a kedve. Azt veszik most el tőlünk, ami a kocsmai társalgások egyik legnagyobb előnye volt; hogy eszünkbe se jusson törvényekkel, rendszerekkel, politikával foglalkozni. Márpedig a politika felbukkanása súlyosan károsít minden értelmesnek vagy izgalmasnak induló beszélgetést.