Amikor szombat és vasárnap délutánokon alkalmam nyílik magányosan sétálgatni a budapesti utcákon, a Várban, a Duna-parton és a pesti belvárosban, mindig eszembe jut, hogy mennyire nem ismerjük mi, budapestiek, ennek a városnak a szépségeit.

Amikor magyarországi embereket arról hallok értekezni, hogy Prága így szép, meg úgy szép, és hogy a világ legszebb városa, mindig az jut eszembe, hogy Budapest sokkal szebb, mint Prága, csak azért látszik csúnyábbnak, mert nem vigyázunk rá. És ez felháborító.

Prága? Prága egy tipikus középkori város, Németországban ilyenből tizenkettő egy tucat volna, ha nem bombázták volna porig az összeset, úgy, hogy Nürnberg, Frankfurt, Bréma, Drezda vagy Lipcse szépségeiről már csak az eltűnt városok szellemének nyomaiból alkothatunk megunknak fogalmat. Prága mindössze annyival több ezeknél, hogy még állnak a régi házai, és hogy ott trónolt a cseh király és olykor a Birodalom császára is. Prága mégis: összehasonlítható bármelyik patinás német várossal. Voltaképpen szinte ugyanaz a kategória.

Budapest viszont valami egészen más, valami különös.

Középkori városmag nincsen; van viszont egy hatalmas és elhelyezkedésében hasonlíthatatlan méltóságú várnegyed, melyet kis túlzással akár a város középkori városmagjának nevezhetnénk. A várnegyedet egy olyan Palota koronázza meg, amely, nyugodtan mondható: egyedülálló képi látványt biztosít az egész városnak. És akkor ez még semmi.

Mert a Dunához képest a Moldva folyó egy kis patakocska. A Duna, akármilyen koszos meg szennyezett, mégis olyan méltóságot ad a városnak, amelyet megint csak egyedülállónak kell neveznem. Hol van még olyan város a világon, amelynek képét egy ekkora folyó határozza meg? Nem arról van szó, hogy átfolyik rajta, hanem arról, hogy budapesti városkép nem létezik a Duna nélkül. A hidak... hallottam már olyan véleményt, hogy van ezekben a hidakban valami giccses. Egyetértek. A giccs a művészetben is a zsenik kiváltsága. Aki nem mer giccses lenni, az csak jó, tisztes, közepes művész lehet. Budapest hídjai a zseni méltóságát és szabadságát tükrözik.

Ugyanúgy, ahogy a házak. Ez az, amit a bennük lakó emberek alig érzékelnek. A budapesti házak hihetetlenül szépek. Lennének. Még a legsuttyóbb józsefvárosi utcákban járva is olyan házakra bukkan az ember, hogy a lélegzete is elakad. Persze minden mocskos és lepusztult; ám maga az épület gyönyörű, eklektikus, neoreneszánsz, szecessziós stb. Ezek ellen meg az a vád, hogy hamisak, ezért giccsesek. Megjátsszák, hogy ők régebbiek, mint a koruk. Erre én azt mondom: és? Az egész barokk művészet talán nem ugyanerről a hamisításról szólt? Posztmodern korunkban azon akadunk fönn, hogy egy ház hazudik? Felháborít ez az álművészieskedő, ízlésterrorista, sznob okoskodás. Budapest lényege éppen az, hogy van méltósága túllépni az efféle akadékoskodásokon. Ezért több, mint Prága.

A napokban hallottam egy (nyugat)német ember véleményét a magyarokról. Az illető harminc éve itt él, Magyarországon, mert elbűvölte őt az, hogy ebben az országban mindent szabad. Tökéletesen értettem, hogy mire gondol. Magyarország a tökéletes káosz hazája. Dél-Olaszországot képzelem ilyennek. Ez az a hely, ahol bármi megtörténhet, és semmin sem csodálkozunk.

Így az is, hogy bár nincsen háború, és az utóbbi időkben nem is volt, Budapest mégis úgy néz ki, mintha lebombázták volna.

Majdnem minden nap megfordulok a Kálvin téren. Egyszerűen hányingerkeltő, ahogy kinéz, az égvilágon semmiféle szépséget nem tudok fölfedezni benne, még a zűrzavar szépségét sem. "Liberális városvezetés", hehe: na ez jut eszembe róla.

Budapest azonban ezt is túl fogja élni, ezt a pokoli korszakát, ebben biztos vagyok. Vagy ha nem, akkor az is jellemző lesz rá. Mert Budapest csak egy van. Prága van egy tucat.

(Ha másképpen lenne, meg sem írhattam volna ezt a posztot, hiszen töredelmesen be kell vallanom, hogy, ha az átutazást nem számítjuk, még életemben nem jártam a cseh fővárosban.)