Bajnairól, vagyis Gyurcsányról (hiszi-e valaki, hogy a kettő nem egy és ugyanaz a személy?) nincs mit mondanom. Mindent megírt már előttem (és előttük) bő harminc évvel az egyik legnagyobb élő író, Gabriel García Márquez. Csak olvasni kell tudni, olykor a sorok között is.

Az utóbbi években, amikor onnan bentről nem hallatszott ki többé emberi nesz, se madárdal, és örökre bezárták a vasalt kapukat, abból tudtuk, hogy van valaki az elnöki házban, hogy éjjelente fényeket — mint valami hajó fényeit — láttunk az ablakokban a tenger felőli oldalon, és akik közelebb merészkedtek, valami nagy állatok kaparászását és szuszogását hallották a megerősített falak mögül, egy januári délutánon pedig egy tehenet pillantottunk meg, amint a naplementét nézi az elnöki erkélyről, képzelje csak, egy tehén a nemzet erkélyén, szégyen, gyalázat! — micsoda szar egy ország, de aztán addig-addig taglalták, miképpen juthatott volna fel egy tehén az erkélyre, amikor mindenki tudja, hogy a tehén nem mászik lépcsőt, pláne kőlépcsőt, pláne szőnyeggel borítottat, hogy a végén már magunk sem tudtuk, hogy valóban láttuk-e, vagy csak álmodtuk, miközben egy késő délutánon a Főtéren sétálgattunk, hogy egy tehenet láttunk az elnöki erkélyen, ahol pedig semmi látnivaló nem volt sem akkor, sem máskor, hosszú évekig, egészen múlt péntekig, amikor hajnalban megjelentek az első dögkeselyűk, fellebbentek állandó leshelyükről, a szegénykórház párkányáról, és jöttek a többiek a szárazföld belseje felől, jöttek egymást érő hullámokban a portenger felől, amely a volt tenger helyén nyújtózott a láthatárig, és egy álló nap köröztek lassú szárnycsapásokkal a hatalom háza fölött, míg aztán egy menyasszonyi-tolldíszes, kopasz nyakú király kiadta a parancsot, és elkezdődött az ablakcsörömpölés, az a nagy halottról szálló szél, az az ablakokon ki-be szálló keselyűhad, ami csakis egy gazdátlan háznál képzelhető el, úgyhogy mi is elszántuk magunkat, és bementünk, és megtaláltuk a megüresedett szentélyben a nagyság romjait, a megtépdesett testet, a hajadonlányhamvas kezet a hatalom gyűrűjével a gyűrűsujj csontján, és egész testét parányi zuzmók és mélytengeri, parazita állatok fedték, főként a hónaljban és az ágyékhajlatban, és vitorlavászon sérvkötő volt a sérves heréjén, az egyetlen testrészén, amelyet nem kezdtek ki a keselyűk, pedig akkora volt, mint egy ökör veséje, ám még akkor sem mertünk hinni a halálában, mivel már másodszor bukkantak rá ugyanebben az irodában, egyedül, ruhástul, láthatólag természetes halálba merevedve, amint azt a jósnők bűvös mosdótálainak vize réges-rég megjövendölte.

 

(...)

 

Ez az egyszerre mindenütt lét az első halálát megelőző, rögös években, ez az emelkedés a süllyedésben, ez a tengerbe révülés a balsikerű szeretkezések agóniája után nem a természetének kiváltságos adománya volt, ahogy talpnyalói bizonygatták, és nem valami tömeghisztéria, amint bírálói híresztelték, hanem az a szerencse, hogy tökéletes hasonmásának, Patricio Aragonésnek odaadó szolgálataira és kutyahűségére támaszkodhatott, aki úgy bukkant fel, hogy senki sem kereste, egyszer csak elébe álltak a hírrel: tábornok úr, hamis elnöki hintó járja az indián falvakat, és jókora hasznot húz az ön megszemélyesítéséből, igen, látták, ugyanazt a ravatali sötétségből kivillanó, hallgatag tekintetet, látták a sápadt ajkakat, az ócska kesztyűkbe bújtatott széplelkűmenyasszonykezeket, sót hintett marokszám az út mentén térdeplő betegekre, s a hintó mögött két állovastiszt vasalta be kemény készpénzben a gyógyulás árát, hát mit szól hozzá, tábornok úr, micsoda szentségtörés, de ő nem adott parancsot a szélhámos ellen, csak azt kérte, hozzák ide titokban a házba, pitakenderzsákot húzva a fejére, nehogy összetévesszék vele, és akkor el kellett szenvednie a megaláztatást, hogy szembetalálkozik szakasztott önmagával, uramisten, hiszen ez az ember én vagyok, mondta, mivel valójában olyan volt, mintha ő lenne, kivéve a tekintély súlyát a hangjában, amit a másiknak sohasem sikerült utánoznia, és a vonalak tisztaságát a tenyerén, ahol az életvonal akadálytalanul futotta körbe a hüvelykujj tövét, s nem azért nem lövette főbe ott helyben, mintha meg akarta volna tartani hivatalos dublőrnek, ez csak később ötlött fel benne, hanem mert attól félt, hogy az imposztor tenyerén netán az ő sorsának állomásai vannak megírva.

 

Gabriel García Márquez: A Pátriárka alkonya, ford. Dely István (részletek)