A házunk közelében néhány évvel ezelőtt elbontottak egy üzlethelyiséget. Nagyobb méretű bódé volt, amolyan átmenet a bódé és az épület között, ahol — emlékeim szerint — különféle ruhadarabokat árusítottak. Én soha nem jártam ott, valószínűleg már sok-sok évvel ezelőtt csődbe jutott az üzlet, és a ház üresen állt, és csak haldokolt. Aztán lebontották, és a helyén létrejött egy nagyobb szabad térség, afféle kisebb grundocska, egy négyszögletes kősziget az utcák között.

Ezt a területet aztán egy idő után (és lehet, hogy ez az idő csak egy-két nap volt) birtokba vette a környék ifjúsága. Különösen nyaranta, amikor nincsen suli, gyakorlatilag napkeltétől késő estig "gyakorlatoznak" itt tizenéves srácok biciklivel és gördeszkával. A hely tökéletes, mert a szabad területet az utcával több lejtő köti össze, amelyen végig lehet gurulni, mókából, versenyezve, fölfelé, lefelé.

Mindig meghatottan gondoltam erre a sajátos térhasznosításra. Örültem neki. Íme, ilyen az ember, nem lehet bezárni, gondoltam, minden talpalatnyi földet, szabad teret kihasznál, hogy élhessen, mozoghasson, játsszon, mulasson, gyakorolja magát. Figyeltem, hogy nyáron még a lemenő nap sem jelenthetett akadályt. Az utcai lámpák fényénél is gurultak a fiúk, le és föl, bicajjal és gördeszkával, amikor mi, gyerekkorból kivénült emberek már nem is láttuk volna, hogy mi történik velünk a sötétben.

Mondom tehát, mindig tetszett nekem ez a spontán utcai élet, és mindig elképzeltem közben, hogy ezeknek a srácoknak ez a sok-sok utcán töltött bicajozós délután jelenti majd a felhőtlen és felelőtlen gyerekkort; ide fognak gondolatban vissza-visszatérni, ha nosztalgia kerülgeti majd őket. Ez a föl és le gurulás jelenti majd nekik a boldogságot, melyet mindnyájan keresünk, és sohasem értünk, hogy hol veszítettünk el.

Tegnap aztán történt valami, ami újabb dimenzióba helyezte a felelőtlen játszadozást.

Már reggel észrevettem, hogy a fiúk új eszközöket hordtak a grundra. A legfontosabb ezek közül egy ugrató volt. Egy lejtős tákolmány, amelyre lendületből rágurulva egészen magasan lehet a levegőbe emelkedni. Gördeszkával és bringával is rá lehetett hajtani, néhány mulatságos esést előidézve.

A gyakorlatozás közben aztán egyre növekedett a "nép". Általában, egy átlagos nyári napon tíz-tizenöt embernél többen nincsenek kint egyszerre a téren; ennél nagyobb számú bringás (és gördeszkás) már zavarná egymást. Véges a tér kapacitása. Tegnap azonban szépen lassan — talán az utolsó igazán szép hétvégi délutánt, a káprázatos napsütést kihasználva — egyre növekedett a tömeg. Tízről húszra, húszról harmincra, és így tovább.

Délután pedig elkezdődött a "műsor". A nézők leültek körbe a téren, a magaslatokra és kerítésekre, a gördeszkások pedig egyesével "pályára lépve" megmutatták, hogy mit tudnak. Különféle ugrásokat láthatott a jó nép, mely a legszebb mutatványokat, e legmerészebb kísérleteket hatalmas tapssal jutalmazta. Megszámoltam, hogy hány néző van kint a "grundon"; csúcsidőben negyven és ötven között volt a "nézőszám". Közel félszáz legnagyobbrészt tizenéves fiú és lány, akiknek szombat délután nem volt jobb dolguk (és hogyan is lehetett volna?), mint megbámulni, hogy mit tudnak társaik.

Gyönyörű volt. Az ilyen délutánokért érdemes élni. Mindenféle különösebb szervezés nélkül, a semmiből összeverődve félszáz különböző ember értelmet adott az egyébként értelmetlenül szétfolyó időnek.

Egész délután ment a műsor és a tapsolás. Pedig ezeket a gyerekeket senki sem kényszerítette sem műsorra, sem tapsolásra. Spontánul szerveződtek, és ha már ott voltak, nem mentek el. Nem a tévét bámulták, hanem a valóságot. Nem képernyő előtt ültek, hanem valóságos emberek előtt.

Minden csak akkor lehet szép, ha spontán. Nem kell semmit se megszervezni. A szenvedély megoldja a dolgokat. Semmi se kell hozzá, még csak fedél se a fejünk fölé; csak egy guruló deszka, és pár négyzetméter szabadság.