Tegnap egész estére szabad voltam, de elég fáradt is, úgyhogy levágtam magam a tévé elé. Kapcsolgattam a csatornák között, és legalább három értékes programot is elcsíptem.
A Sport1 az egyik wimbledoni nyolcaddöntőt adta, a Nadal-Del Potro (spanyol-argentin) rangadót. Hosszú, heroikus, négyjátszmás ütközet volt, melynek végén az esélyesebb spanyol örülhetett — átmenetileg. Ő győzött, de mint kiderült, súlyos sérüléssel a lábában sprintelte végig a mérkőzést, és könnyen lehet, hogy holnap már ki sem áll a negyeddöntőre az amerikai Mardy Fish ellen. Nadalt lehet nem szeretni (sőt szeretni tulajdonképpen nehéz), de nem tisztelni nem lehet. A fogat-is-összeszorítva-is-győzni-tudok-mert-győzni-kell filozófia egyik leghatalmasabb alakja, nem is csak a teniszben, de a kortárs élsportban egyáltalán. Kérdés, hogy szervezete meddig bírja ezt a szadizmust.
A meccsel párhuzamosan ment az m1-en A tanú, Bacsó Péter méltán legendás filmje. A mű nem a hétköznapok (azaz a mindennapos rettegés és terror) felől közelíti meg Magyarország történelmének talán legsötétebb korszakát, hanem filozofikus síkon. Elborzasztóbb filmet lehetne készíteni az ötvenes évek Magyarországáról; mélyebbet nehezen. Mi adja a mű mélységét? A megőrülés, a fokról fokra történő megtébolyodás folyamatának finom árnyalatai, ahogyan olyan dolgok, mint szavak, valóság, hétköznapok, élet, tudás, öröm egyre inkább elvesztik közhasználatú jelentésüket. Kedvenc jeleneteim egyike az utolsó. Mert a tömött villamos képében ott van minden, ami a korábbiakból hiányzott: a boldogság. A hétköznapi nyomor boldogsága, szabadsága, gyönyöre.
A harmadik műsor az m2-n ment, és egy tavaly, a Zárórában készített beszélgetés ismétlése volt Török Gábor politológussal. A legrokonszenvesebb magyar politikai elemző minden szavával a szabadság mellett érvelt. Azért nem lett politikus, azért nem lett politikatudós, azért nem lett igazából politológus sem, mert szabad akar lenni. Nem akar olyan életet, amely elrabolja tőle a gondolkodás, az önálló ítélet alkotásának önkényét. Persze valamit valamiért. Aki valami igazán nagyot és hatalmasat akar alkotni, az nem tudja elkerülni, hogy az egész életét rááldozza. Azaz e ponton egy lezárhatatlan dilemmába ütközünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2011.07.14. 15:21:55
Szerencsétlen az a kor, amelynek hősökre van szüksége.
pontilyen 2011.07.15. 20:18:19
Volt olyan kor az emberiség történetében, amikor nem volt szükség hősökre?
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2011.07.17. 21:05:37