Roman Jakobson orosz nyelvész híres elmélete szerint a nyelvnek hat különböző funkciója van, hatféle módon, hatféle dologra szoktuk használni a nyelvet. E használati módok közül (nem csak irodalmárok számára) a poétikai funkció a legizgalmasabb. Ez mit jelent? Azt jelenti — Jakobson szerint —, hogy a nyelv önmagára vonatkozik. Egy üzenetben tehát nem annak valóságvonatkozása, igazságtartalma vagy pragmatikus jelentősége érdekel minket, hanem maga az üzenet. Például amikor valaki azt mondja nekünk, gyere, ha "poétikusan" olvassuk az üenetet, nem megyünk oda, hanem gyönyörködünk a gy és e hangokban, az r ropogásában, a nyelv szépségében. Talán még a gye és re szótagok összerímelését is észrevesszük.

Az elmélet, mely szerint a költészetben főleg ez a funkció működne, természetesen, mint minden elmélet, problematikus és sokat vitatott. Hogy azonban megejtő és izgalmas, elgondolkodtató és megbotránkoztató, azt nehéz nem észrevenni. Hiszen a költészet így eleve valamiféle értelmetlen jelenségként lepleződik le. A költészet eleve merőleges az értelemre.

Hogy ez mennyire így van, azt Budapesten, a metrón utazva nap mint nap megtapasztalhatjuk.

A budapesti Goethe Institut ismert arca, az Eckermann Kávéház megalapítója, az ELTE német szakán irodalmat oktató Wilhelm Droste, aki fiatal korában önszántából hagyta el Nordrhein-Westfalen tartományt, hogy a számára sokkal izgalmasabbnak tűnő (akkor még kádári) Magyarországon telepedjen le, bevallása szerint valósággal szerelmes lett a nyelvünkbe. Budapesten utazgatva mind a mai napig meglepi a metrón elhangzó szöveg megejtő szépsége:

Kérem, vigyázzanak,
az ajtók záródnak!

Ez van olyan szép, mint egy Goethe-vers.

És tényleg van. Miért? Mert ezt a mondatot önkéntelenül is poétikusan "olvassuk", azaz hallgatjuk, valahányszor metrón utazunk.

Minket, rutinos utazókat nem érdekel a szöveg pragmatikus haszna, a jelentése. Ha fönt ülünk (állunk) a metrón, akkor miért érdekelne, ha pedig fölszállni készülünk, akkor a gong elegendő, hogy tudjuk, mindjárt bezáródnak az ajtók. Ezt a mondatot, ha akarnánk, se nagyon tudnánk máshogyan értelmezni, mint poétikai módon, azaz költészetként. Nem a Jakobson által példának hozott I like Ike, hanem a metróban elhangzó szövegek a poétikai funkció igazi megnyilvánulásai.

Kérem, vigyázzanak,
az ajtók záródnak!
A Kálvin tér következik.

Van-e ennél gyönyörűségesebb vers az egész világirodalomban? A jambikus lejtés, az egészen szépséges k-s betűrím, a magas és mély hangzók hullámzása csak egyik szegmense ennek a szépségnek. A reformáció megmentőjének játékba hozása a másik. Hiszen ki gondol munkába vagy máshová sietve arra, hogy ki volt az a Kálvin? Ki az, akinek számára ott és akkor ez nem csupán egy név, sőt nem is név, csak egy szó, sőt nem is szó, csak egy hangsor, egy k, egy á, egy l, egy v, egy i és egy n hang?

Beszélhetünk poétikára vagy költészetre nevelésről, de Kosztolányinak igaza van: minden gyermek költő. Aki Budapesten metrózik, vagy a világ bármelyik más nagyvárosában metrózik, kicsit önkéntelenül is költővé válik. Már gyerekként is. Nem tud mást tenni. Vagy csak bamba, és semmi sem érdekli a külvilágból, vagy olyan ember, aki minden állomáson leszáll, majd mindegyiken újra fölszáll, hogy komolyan, szó szerint érthesse a bemondó szövegelését. Ha nem ilyen; ha tehát nem bamba vagy nem nyüzüge, akkor költő. Az élet teszi azzá, akaratán kívül is.

Befoghatjuk a fülünket, de a költészet akkor is ott zenél az utcán. Legalább olyan szerves tartozéka a legmodernebb létnek, mint az elektromosság vagy a hullámmozgás. Éppen akkor nyitja ki legtágabbra ajtajait, amikor megkér arra, hogy vigyázzunk, mert ránk csapja az ajtókat.